Ez az oldal nem üres, van rajta egy kép. Így üresebb, mintha egyszerűen csak üres lenne. Ezzel a korhatáros fotóval tiltakozom a hamarosan elfogadandó, s január 1.-től érvényes médiatörvény ellen.

Szalai Annamária labdába rúg. Ki remeg a végén?

Igazságtalanok lennénk, ha azt írnánk, hogy Orbánnak nincs szerencséje a külföldi sajtóval. Nem erről van szó, hanem arról, amit most már mindenki a saját szemével is láthat: hiába fúj keletről a szél, az orosz újságírók ettől még egy csöppet sem különbek a svéd kollégáknál.

Még emlékszünk, hogy néhány hónappal ezelőtt mekkora paláver kerekedett, amikor Orbán fotója alá Gyurcsány nevét írták a svéd tévések.Most meg itt ez a másik malőr: az orosz hírügynökség munkatársai Gyurcsány Ferenc fotóját közölték, miközben a szövegben Orbán szerepel.

Szerencsére ez utóbbi hibát viszonylag gyorsan kijavították, de ez az eset is mutatja, hogy az oroszok számára milyen kiemelt fontosságú az Orbán Viktorral való találkozás. Ha nem lenne nagyon fontos, sőt, életbe vágó a számukra, hogy jó viszonyt ápoljanak a Kedves Vezetővel, talán máig sem korrigálják a hibát, sőt, az sem kizárt, hogy újabbakkal tetéznék.

Így azonban a napnál is nyilvánvalóbb, hogy az oroszoknak szükségük van ránk, de legalábbis, akarnak tőlünk valamit. Hogy pontosan mit, azt legföljebb csak sejteni lehet, konkrét megállapodás ugyanis a két kormányfő moszkvai találkozóján nem született.

Amiből persze nem kell messzemenő következtetéseket levonni: az ilyen találkozók, mindenki tudja, nem arra valók, hogy konkrét megállapodások szülessenek. Ilyenkor a két miniszterelnök inkább kedélyesen kvaterkázni szokott, érdeklődnek egymás családjáról, szidják az időjárást és a saját ellenzéküket – nagy horderejű témák értelemszerűen nem kerülnek szóba.

Legföljebb az lehet az érdekes, hogy amikor egy évvel ezelőtt Orbán, még az ellenzék vezéreként szintén Putyinnál járt, még egészen szelek fújdogáltak. Akkor még nem keletről fújt a szél, amit jól mutat, hogy Orbán akkor rendesen lerendezte Putyint. Jó alaposan helyretette a renitenskedő oroszt, megmondta neki, hogy hol a helye. Új alapokra kell helyezni a magyar-orosz viszonyt, adta ki vendéglátójának Orbán az ukázt, amitől nem csupán a Kreml ura ijedt halálra, de valamelyest az egész orosz birodalom is beleremegett.

A Nagy Medve térdre rogyva könyörgött azt életééért.

Hogy most mi történt a két férfiú között, egyszer talán az is kiderül. Amit ma biztosan tudni lehet, az annyi, hogy - mértékadónak számító protokoll szakértők szerint - Orbán a szükségesnél egy számmal kisebb zakót viselt a találkozón. Nemcsak karban volt szűk a ruhadarab, de az inge is kilátszott a miniszterelnöknek, ami a diplomáciának ezen a szintjén nem számít szerencsés megoldásnak.

Persze, az sem kizárt, hogy a magyar miniszterelnök az érettségi öltönyében ment el Moszkvába, ezzel is jelezvén, hogy valóban más lett a világ: a takarékosság nemcsak az emberek, de az emberek képviseletére megválasztott vezetők számára is kötelező viselkedési formává vált.

A képekből nem derült ki, viselt-e mellényt a kedves vezető a zakó alatt. Így azt sem tudjuk, hogy a szűk zakó alatt nagy volt-e Orbán mellénye, vagy éppen ellenkezőleg: a megszorításokra való tekintettel a mellény is a szokásosnál szűkebbre lett szabva.

Ha felteszik a polcra a szart, mindjárt lekvárnak képzeli magát.

Nem gondolok konkrétan senkire, hogy is jutna eszembe ilyen, beérem azzal, hogy szabad országban élünk, mindenki arra gondol, amire mer. Csupán jelzem, hogy van ez a szlovák közmondás, vaskos és vulgáris, de egy ideje ott van az íróasztalomon, egy kis cetlire írtam, ilyeneken gyűjtöm az ötleteimet.

Majd csak jó lesz valamire ez a közmondás is.

Mostanra lett jó, megérett a lekvárnak látszó valami. Arról van szó, amit egyébként már jó régen tudunk, hogy nálunk semmi sem az, aminek mutatja magát. A tartalék párbajtörőző köztársasági elnöknek látszik, a párttitkár fia miniszterelnöknek, egy bolsevik banda polgári pártnak, a kétharmad háromharmadnak, a viktatúra az emberek akaratának.

Nem véletlen, hogy a máskor visszafogottan fogalmazó Petschnig Mária Zita közgazdásznál is elszakadt a cérna, és lejárt szavatosságú kormányról írt legutóbb.

Aminek lejárt a szavatossága, az a magyarok olvasatában: romlott.

Nálunk semmi sem az, aminek látszik. A kormány rögtönítélő bíróságnak képzeli magát, a Magyar Közlönyben jelentik be, hogy a vörösiszap katasztrófában ki a bűnös. A kormányfő vizsgálat nélkül is megállapította a felelősséget, bírósági tárgyalás nélkül is ítéletet mondott.

Rendőrfőnöknek képzeli magát a miniszterelnök, amikor a parlamentben bejelenti, hogy őrizetbe vették a Mal vezérét – akit azután röviddel ezután, szép csendben hazaengedtek. (A polgári etikett szerint úgy illett volna, hogy az őrizetbe vétel megszüntetését is a párttitkár fia jelentse be.)

Semmi nem az, aminek látszik, hiába kerül fel a polcra a lekvár, attól a szaga még elviselhetetlen. Mert, ha igaz, hogy a magán-nyugdíjpénztárak valójában csak a szocialisták érdekeit szolgálják, ahogyan azt a párttitkár fia mondta a parlamentben, akkor nyilván a Csányi-közeli OTP magán-nyugdíjpénztár is a kommancsoknak hozza a hasznot, ők élvezik Csányi úr magánvagyonának előnyeit.

Az is elhangzott a párttitkár fiának a szájából, hogy a magán-nyugdíjpénztár egy szocialista trükközés. Vegyük elő a régi papírokat, amelyekre nagy emberek kis mondásait jegyeztük fel: bizony, Őfelsége előző ellenzékének, Csurka úrnak a szájából hangozottak el hasonló szavak, igaz, ő a szakértelmet nevezte bolsevik trükközésnek.

Megvédik az emberek nyugdíját, halljuk a kormánynak látszó párt-elittől, pedig valamikor épp a párttitkár fiának volt az a véleménye, hogy az idősek felélik a fiatalok jövőjét. Rég volt, de azt mégsem mondhatjuk, hogy talán igaz sem volt.

Ilyen ez az ország, amelyben élünk: semmi sem az, aminek látszik. A párttitkár fia, Viktor, legújabban a venezuelai elnökre, Hugo Chavezre hajaz, Viktor és Hugo, egy nagy író neve is kikerekedhetne a két férfi vonzalmából, ha nem mozogna bele az idillbe Putyin, aki, Leninhez hasonlóan, Vlagyimir.

Az oroszok már a spájzban vannak. Mostantól keletről fúj a szél, onnan hozza a szagot. Friss fekáliáét, vagy romlott lekvárét - egyszer talán ez is kiderül.

Egyre több vicc terjed az interneten, szinte mindenki szegény kormány rovására élcelődik. A legújabb tréfás üzenet valójában egy újkori magyar átok. Így hangzik: Védje meg a nyugdíjadat Orbán Viktor!

Mások, akiknek kevesebb jutott humorérzékből, kevésbé viccesen fejezik ki véleményüket. Alkotmánybírósághoz kívánnak fordulni, népszavazással fenyegetőznek, nemzetközi szervezeteknél keresnének jogorvoslást. Sőt, vannak olyanok is, akik egyenesen azt állítják, hogy a maffia intézi úgy az ügyeket, ahogyan a mi kormányunk bánik a nyugdíjpénztárak kapcsán az állampolgárokkal. Mert ugyan mindenki szabadon választhat, marad-e a magánnyugdíjpénztárban, vagy visszalép az állami rendszerbe, csak hát, mondják egyesek, e szabad választás nagyszerűségét némiképp beárnyékolja, hogy közben pisztolyt szorítanak az illető tarkójához: vagy az aláírása lesz rajta a papíron, vagy az agyveleje.

Megint mások a vendéglősöktől szedett védelmi pénzekhez hasonlítják a kormány által alkalmazott módszert. Azt mondják, hogy a kormány ugyan valóban megvédi az emberek nyugdíját, de nem úgy, ahogyan ígérte, hanem annál sokkal jobban: nemcsak azok nyugdíját védik meg, akik erre kérik, de azokét is, akik tiltakoznak ez ellen. Magyarán: aki nem hajlandó védelmi pénzt fizetni a Fidesznek, az magára vessen, ha elvesznek az eddigi befizetései, s ne csodálkozzon, ha eztán csak ácsingózhat az állami nyugdíj után.

Aki nem engedelmeskedik, az egyetlen fityingre sem számíthat a kormánytól.

Mondjuk a nyugdíj, az alkotmány szerint legalábbis, alanyi jogon jár a dolgozónak, ami persze nem jelent semmit, mivel tudjuk, az alkotmány sem örök. Épp most mondta Kövér László, hogy a leendő új alkotmányban egyetlen dolog nem változik: az, hogy Magyarország fővárosa Budapest. (Ami, valljuk meg, igen nagy önmérsékletre utal, csoda, hogy még nem Székesfehérvár a főváros, vagy egyenesen Felcsút).

Igaztalan vádak érik a Fideszt. Rablóbandának nevezik, közönséges tolvajoknak, akiknek a más pénzére fáj a foguk. Meg kell védenem a kormányt és annak vezérlő erejét, és ki kell mondanom: nem értek egyet azzal, hogy Orbán és csapata maffia módszerekkel intéznék az ország ügyeit.

Láttam elég maffiás filmet, tudom, miről beszélek. Biztos vagyok benne, hogy a Keresztapa című klasszikus mozi, és a magyar kormány két külön világ. Először is, Don Corleone nem szokott két hónapot adni az ügyfeleknek a gondolkodásra – márpedig a mi nyugdíjvédelemre szakosodott kormányunk január végéig adott haladékot, hogy mindenki eldönthesse: lemond-e az állami nyugdíjáról, vagy inkább önként és dalolva odaadja évek alatt összekuporgatott pénzét. Pedig kétharmaddal azt is megtehetné a kormány, hogy nem két hónapot, hanem csupán két órát ad a renitenseknek - ennyi idejük lenne az engedetleneknek arra, hogy a legszükségesebb holmijukat összecsomagolják, és menjenek isten hírével, amíg jól van dolguk.

Meg aztán azt sem gondolnám, hogy bármelyik magányugdíjpénztár vezetőjének attól kellene rettegnie, hogy reggel, ébredéskor, kedvenc lova levágott fejét találja az ágyban a lábánál. Ha Orbán, vagy Matolcsy, netán Selmeczi Gabriella levágott lófejekkel üzenne a nekik nem tetsző ellenfeleiknek, akkor én lennék az első, aki azt mondanám: igen, ez a mi mostani kormányunk maffia-módszerekkel vezeti az országot.

Talált valaki az ágyában a lábánál, levágott lófejeket?

Ugye, hogy nem.

Kéretik árnyaltabban fogalmazni.

„Jobb ízű a falat, ha mindnyájan esznek,
Egy-egy szárnyat, combot nyújt a kicsinyeknek”

Arany János: Családi kör

Minden bizonnyal a sárga irigység motiválhatja a magyar sajtót, amikor felelőtlenül a Fidesz szemére hányja, hogy vezetőinek pereputtyát helyezi fontos pozíciókba. Legutóbb az Index gyűjtötte csokorba a Fidesz-közeli rokonság munkavállalási szokásait, egyébként eléggé el nem ítélhető módon, s gondolom főként a dr. Kontrát Nórával kapcsolatos fejlemények miatt.

Mielőtt mélységes rosszallásunknak hangot adnánk a sajtó eme nemkívánatos hangulatkeltései miatt, szeretnénk örömünknek hangot adni, hogy azóta kiderült: nem Kontrát Nóra, Kontrát Károly belügyi államtitkár 25 éves korára köztársasági elnöki osztályvezetővé avanzsált lánya írta a Schmitt Pált lejárató szöveget. Ez jó érzéssel tölt el minden tisztességes magyar embert, főleg, hogy a felelőst azóta már megtalálták, és meg is büntették. (Hogy ki ő, azt nyilván nemzetbiztonsági okokból nyolcvan évre titkosították.)

Szóval, nem Kontrát Nóra az egyetlen, aki igen ifjú létére ilyen szokatlanul magas pozíciókat tölt be. A már említett összeállításban fellelhető például Petykó Adrienn, aki ugyan a Kontrát-lányhoz képest némiképp túlkorosnak mondható, viszont a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elnökének a lánya. Ráadásul ő is még csupán 27 éves, ha Nórához viszonyítjuk, bizony, jó sokat kellett várnia, míg a Vidékfejlesztési Minisztérium Költségvetési Főosztályának élére állhatott.

Tarlós István egykori kabinetfőnökének gyermeke, Szűcs Panni – életkora ismeretlen - szóvivő lett a fővárosi szolgáltató cégeket összefogó holdingnál, a köztársasági elnök unokaöccse, Schmitt Pál Péter a Miniszterelnökség állományába került kormánytisztviselőként, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium sajtófőnöke Orbán Viktor miniszterelnök unokatestvére, Vitézy Zsófia, akinek féltestvére, a tévészereplései okán ismertté vált Vitézy Dávid viszont az emberek akaratából létrehozott Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója lett.

Huncut, aki rosszra gondol, főleg, ha tudjuk, hogy a családcentrikus viselkedés már az első Orbán-kormány idején is felütötte a fejét. Nemhiába lépett koalícióra a Fidesz a Torgyán József vezette kisgazdákkal – szlogen: Isten, Haza, Család – a politikai frigy Torgyán József középiskolát végzett menyét a Malév felügyelő-bizottságába repítette. Ennek persze kizárólag szakmai indokai voltak, maga Torgyán doktor világította meg e szokatlanul gyors karrier hátterét: Hingyi Beatrix ugyanis, Torgyán doktor szíves közlése szerint, egy valódi légügyi dinasztia sarja.

Változnak az idők, manapság az osztályvezetői és szóvivői dinasztiák dívnak, nekik áll a zászló.

Mielőtt bárki félreértené, meggyőződésem, hogy nem valamiféle mohó kapzsiság motiválja a kormányt, amikor Fideszes vezetők gyermekeit már egészen fiatalon magas és jól fizető állásokkal dobja meg. Túl azon, hogy a Fidesz mindig is családcentrikus volt – akad közöttük, akinek több családja is van egyszerre – valójában másról lehet szó.

Arról, hogy a Fideszes vezetők gyermekei az átlagnál sokkal rátermettebbek és mind szakmailag, mind pedig emberileg alkalmasabbak arra, hogy már egészen fiatalon, a szamárlétra megkerülésével, magas vezetői pozíciókba emelkedjenek.

Ahogyan a költő – aki maga is igen fiatalon vált poétává – írta 1933-ban, A város peremén című versében: „Új nép, másfajta raj”.

"Felkelt a napunk,/

Schmitt Pál a mi urunk/

árad a szeretet..."

Oszlani látszik a homály, ha minden igaz, akkor az Elnöki Hivatal kebelén belül működő Felterjesztési Osztály áldásos tevékenységének köszönhető, hogy Schmitt Pál államfő kapitális baromságokkal szórakoztatja a köztársaság alattvalóit.

Azokról az alkotmánymódosításhoz írott elnöki javaslatokról van szó, amelyek miatt egy hete áll a bál. Szerencsére már megvannak a felelősök, tudható, hogy ki követte el ezt a nyelvi kihívásokban bővelkedő dolgozatot, tudjuk, hogy kinek a fejéből szökkent szárba a gondolat, miszerint Luther Márton református volt. Ami, valljuk be, egyfelől ugyan ostobaság, ám másfelől mégsem hiábavaló, mert ismét rájöhettünk arra, amit persze már enélkül is tudtunk: arra, hogy nem elég hirdetni az igét, a ragozását is illő lenne megtanulni.

Schmitt Pálról köztudott, hogy hívő, maga mondta, hogy reggeleit az evangélium tanulmányozásával kezdi, ami, amellett, hogy istenfélő, ájtatos emberre vall, a magyar oktatás hiányosságaira is rávilágít: képzeljük el, mit tudhatnak Luther Mártonról azok, akik nem az evangéliummal, hanem annál jóval világiasabb elfoglaltságokkal kezdik a napot.

Szerencsére megvan a felelős: sajtóértesülések szerint a Felterjesztési Osztály vezetője írta a szöveget. Dr. Kontrát Nóráról van szó, aki nemrég végezte el az egyetemet, és ha valaki azt gondolja, hogy dr. Kontrát Nóra csupán névrokonságban van Kontrát Károly fideszes országgyűlési képviselővel, egyben belügyi államtitkárral, az legalább akkorát téved, mint az, aki reformátusnak nevezte Luther Mártont.

Doktor Kontrát Nóra, a veretes szöveg fogalmazója ugyanis Kontrát Károly lánya.

Nem lehet ráfogni, hogy hagyományos karrier az övé, még azzal sem lehet megvádolni a Kontrát-lányt, hogy végigjárta volna a szamárlétrát. Igaz, az övénél szárnyalóbb íveléseknek is tanúi lehettünk az elmúlt években - elegendő csak Deutsch Tamás egykori sportminiszter életútjára gondolni, aki már egyetemi diplomája megszerzése előtt államtitkár lehetett, majd miután sokévi megfeszített tanulás után neve elé került a doktori cím, miniszterré is kinevezték. Ennél csak egy fokkal kevésbé látványosabb az Orbán-közeli Vitézy Dávid mutatványa - igaz, ő már vagy fél éve befejezte az egyetemet, mire egy sokmilliárd forinttal gazdálkodó nagyvállalat első emberévé kinevezték.

Ha jól sejtem, rajtam kívül mások sem hallottak még a Felterjesztési Osztályról. Lehet, hogy volt eddig is, csak korábban soha nem futottak bele ekkora maflásba, azért nem hallottunk róluk. De az sem kizárt, hogy a Nemzeti Takarékosság és Célszerűség kormánya hozta létre ezt is, mint sok más, korábban soha nem létező szervezetet. Bárhogy is van, jó tudni, hogy létezik Felterjesztési Osztály, és az elnöki hivatal által kiadott szövegek nem csak úgy, maguktól kerülnek nyilvánosságra, hanem még a legnagyobb ostobaságokon is egy teljes apparátus dolgozik.

Mondjuk, egy, az Egyházi Fogalmak Helyes Használatát Ellenőrző Osztály sem lenne teljesen hiábavaló.

Kerül, amibe kerül, biz’isten, megérné!

Az előzetes tervekkel ellentétben nem Vágó István vezeti a TV2 40 milliós játszma című, november végén induló vetélkedőjét. Sőt, nemcsak ezt a műsort nem vezeti a legjobb magyar tévés, a dolgok jelen állása szerint semmilyen más műsort nem vezet a közeli jövőben.  Sem a TV2-n, sem pedig máshol.

Pedig még néhány nappal ezelőtt is erről szóltak a hírek. Annyira biztos volt a dolog, hogy még sajnálkoztak is előre az ítészek: szegény Vágó, mondták, épp az Rtl Klub Való Világával szemben állítják hadrendbe, ágyútöltelékként küldik a túlerő ellen.

Ami azt illeti, volt ebben valami: a TV2 ugyanis valamilyen rejtélyes okból kifolyólag rendre alulmarad nagy vetélytársával szemben: bármit is találnak ki, bármihez nyúlnak, mindig a másik csatorna jön ki jobban a vetélkedésből. Ez persze legyen az ő bajuk, magánügyük, ha úgy tetszik.

Nekünk, nézőknek, sokkal fontosabb, hogy mostantól még az eddiginél is „Vágótlanabbul” maradunk. Igaz, úgy tetszik, „csak” a nézőknek fog hiányozni a Vágó által képviselt intellektus. A teljesség kedvéért tegyük hozzá: nemcsak ő hiányzik már egy ideje a magyar képernyőkről: Friderikuszt már régóta csak hozzá méltatlan szerepkörökben, most éppen a világegyetem talán legszerencsétlenebb és leggagyibb vetélkedőjének zsűrijében láthatja a néző.

Hogy Vágó miért nem kell a TV2-nek – és úgy általában a magyar televíziózásnak – arról lehetnek sejtéseink. Pontosabban: csak sejtéseink lehetnek, merthogy hiteles magyarázatot mindmáig nem kaptunk. Nem vagyunk ezzel egyedül: maga a műsorvezető sem kapott indoklást, lapértesülések szerint ő is az „újságból”, pontosabban  az Origo híreiből tudta meg, hogy nem tartanak igényt további szolgálataira.

A TV2 rövid közleményben kommentálta az ügyet: elismerik Vágó István kvalitásait, de úgy látják, hogy a 40 milliós játszma című műsorhoz más stílusra és dinamizmusra van szükség, mint amit Vágó képvisel.

Ezek szerint néhány nappal ezelőtt még nem ismerték Vágó stílusát és dinamizmusát, nem tudták, hogy az ő stílusa és dinamizmusa nem felel meg a modern világ kihívásainak. Nincs ebben semmi különös:  idővel minden, és mindenki változik, miért épp a TV2 ne változhatna.

Talán csak annyi a bíztató ebben a történetben, hogy a hivatalos verzió szerint nem Vágóval van baj, hanem a dinamizmusával. Ez azért is megnyugtató, mert így nem kell hitelt adnunk azoknak a szakmai körökben terjedő pletykáknak, miszerint a műsorvezetőnek leginkább a mintegy másfél ezelőtti politikai coming out-ja miatt telt ki az ideje a TV2-nél, ezért vált kínossá és vállalhatatlanná  az új időkhöz igazodó egykori csigatévé számára.

Jó lenne hinni a hihetetlent. Azt, hogy Vágó esetében nem 40 milliós, vagy még annál is nagyobb játszmákról, hanem valóban „csak” stílusról és dinamizmusról van szó.

A cikk eredetije a Metropol Online-on olvasható

Nézem az embereket – látszólag nincs rajtuk semmi különös, olyanok, mint azelőtt: jók, rosszak, gyarló földi halandók.

De csak külsőleg olyanok, mint régen, belül mintha megváltoztak volna. Mások lettek, mint amilyenek voltak.

Még látszik az arcukon néha egy kis értetlenség, de már kezdenek hozzászokni, hogy alig történhet olyan, amire ne ők hatalmazták volna fel a kormányt.

Mert az egy dolog, hogy pártunk és kormányunk megnyirbálja az Alkotmánybíróság jogköreit, hogy visszamenőleges hatállyal különadókat ró ki politikai ellenlábasaira, semmisnek nyilvánít évekkel ezelőtti bírósági ítéleteket. Ezt akarták az emberek.

A legtöbben azt követelték a kormánytól, hogy nyúlja le a magán-nyugdíjpénztárakban megtakarított pénzüket. Mert ők, így az emberek, addig nem nyugszanak, amíg ezt a pénzt tőlük el nem veszik. Az emberek ugyanis tudják, hogy a saját pénzük náluk nincs jó helyen. Egyedül a kormánynál van jó helyen a pénzük, a kormány tudja, hogy az embereknek mit érdemes kezdeni a saját pénzükkel. Ezért jó, ha van egy nagy, erős, igazságos kormány a közelben, aki megakadályozza őket a pénzük felelőtlen kezelésében.

Nem úgy akadályozza meg őket a pénzük felelőtlen kezelésében, hogy érvekkel megmagyarázza nekik, mi lenne a helyes gazdasági magatartás, hanem úgy, hogy elveszi tőlük a pénzt, nehogy bohóságokra költsék.

Szóval, ezt követelték az emberek, ami messzemenően érthető. Azt persze jó lenne tudni, mikor adtak felhatalmazást arra, hogy a visszamenőleges különadó Szász Károlyra ne vonatkozzon. Nem mintha Szász Károly nem érdemelte volna meg azt a mintegy 131millió forintot, amelyet elbocsátása után végkielégítésként kifizettek neki. (Mindegyikünk megérdemelne 131 milliót, miért épp Szász Károlynak ne járt volna?)

Most ebből a pénzből 126 milliót vissza kellene fizetnie, ami az emberek szerint nem igazságos. Ezért hatalmazták fel az emberek a kormányt, hogy Szász Károlyt megkímélje ennek a jelentéktelen összegnek a visszafizetésétől.

Mert tényleg nem sok az a 126 millió forint – az iszapkatasztrófa károsultjai javára beérkezett mintegy 1,2 milliárdhoz képest például kifejezetten elenyésző. 1,3 milliárd forint jött össze ugyanis az emberek felajánlásaiból, ám ebből a pénzből idáig csupán 33 millió forintot utaltak ki a kolontáriaknak és a devecserieknek. (Ismerjük jól a kolontári és a devecseri mentalitást: ha többet kaptak volna, nyilván azt is elköltenék).

Persze, a többi pénz is megvan valahol, szó sincs arról, hogy a kormány, vagy bárki más eltette volna. Csak hát az a helyzet, hogy az emberek most arra hatalmazták fel a kormányt, hogy egyelőre még ne mondja meg, mikor és hogyan lesz majd kifizetve a többi pénz. És azzal is megbízták a Kedves Vezető kabinetjét, hogyha bárki firtatja, mi van a pénzzel, a világért el ne árulják!

Nem azért volt a forradalom, hogy a kormány mindenkinek mindent kikotyogjon. Jól néznénk ki, ha kiderülne, hogy pletykás kormányunk van, vénasszonyok gyülekezete. Nem ezért szavaztak rájuk az emberek, hanem hogy mostantól gondoskodjanak rólunk a legjobb tudásuk szerint.

Ha a Fidesz holnap úgy látja jónak, hogy nekünk az a jó, ha lesöpri a padlásokat, hamar kiderülne, hogy ezt is az emberek akarták. Egyelőre persze nincs erről szó, még csak a takarítóeszközök beszerzése zajlik, úgyhogy még nem kell ezt akarni, ne tessék előre sietni, mindent a maga idejében.

Furák az emberek mostanában. Annyi mindenre hatalmazták fel a kormányt, hogy ha nem a saját szemükkel látnák, talán el sem hinnék.

Ha józanul nézzük, szigorúan a tényeket számba véve, akkor a magyarság szempontjából tökéletesen mindegy, hogy mit gondol Schmitt Pál a magyar nyelvről. Isten, ha van, röhög rajta, a Sátán, létezése esetén, dettó. Merthogy mindkettőjükről értekezik a mi köztársasági elnökünk abban a leiratban, amelyet a leendő alkotmányhoz készített az ilyen esetekben joggal elvárható műgonddal, míves mélységnek álcázva a nagy jóindulattal akár magvasnak is nevezhető agyfutamait.

Teljesen érdektelen, hogy mi a véleménye Schmitt Pálnak a magyar nyelvről, vagy bármi másról, különös tekintettel arra a saját maga által közkinccsé tett tényre, miszerint ő ezen legújabb posztján nem ellensúly, hanem motor kíván lenni. Vagyis, magyarra fordítva a szavait, józan ésszel nem képzelhető el olyan törvény, amit Schmitt Pál azonnal, mondhatni, lóhalálában ne írna alá.

Sőt, Betlen János valamikori műsorának címével szólva: Pali házhoz megy. Legutóbb legalábbis ez történt: annyira megtetszett neki egy, a parlamenti kétharmad által elfogadott jogszabály, hogy nem győzte kivárni, amíg azt futárral, vagy más hagyományos módon eljuttatják hozzá a Sándor Palotába - maga lejtett el aláírni az Országházba, nem kis zavart és riadalmat okozva ezzel az ilyen különös dolgokhoz nem szokott szakszemélyzet köreiben. Egy motortól persze nem lehet elvárni, hogy akár csak egyetlen percre is leálljon - a motornak mozgásra van szüksége. A motor folyamatos mehetnékben van, ettől motor ő, ha nem így tenne, nem motor lenne, hanem valami más.

Teszem azt, köztársasági elnök.

Hanem hát, lenne itt más is, nemcsak a kereszténység, amely oly hosszan és mókásan lett taglalva az új alkotmányhoz kapcsolódóan. Schmitt Pál ugyanis a magyar nyelv fontosságáról is értekezett ugyanebben a dolgozatban, ami egyfelől azért is derék dolog, mert hősünk szemmel láthatóan még annak tudatában sem riadt vissza az ezzel való foglalkozástól, hogy írása alapján egyértelmű: nem véletlenül tartják a magyart a világ egyik legnehezebb nyelvének. Nem mintha nem lenne joga bárkinek a magyar nyelv fontosságáról értekezni, még szakirányú végzettség, vagy a tárgyas ragozás alapvető ismerete sem szükséges hozzá: ha valaki szólni kíván a magyar nyelvről, nincs ember, aki e jogától őt megfoszthatná.

Talán azt nem kellett volna leírnia Schmitt Pálnak, hogy a magyar nyelv érzelemrokonító forraszték. És nemcsak azért zsenánt ez valamelyest, mert ennek az égvilágon semmi értelme, de azért is, mert bűntudatot kelt az állam polgáraiban, akik azt hiszik, hogy meghülyültek, és ezért nem értik az érzelemrokonító forrasztékot.

Nyilván Schmitt Pál is tudta, hogy az érzelemrokonításon alapuló forrasztéknak az égvilágon semmi értelme, de meggyőzte magát, hogy ezeknek ez is jó lesz.

Ha ez utóbbi, akkor nem járt messze a valóságtól. Jelen állás szerint ezeknek ugyanis minden jó. A kilenc évre sajtó-smasszernek kinevezett média-lady is jó, a visszamenőlegesen kivetett 98 százalékos különadó pedig egyenesen szuper. (Az pedig, ahogyan Varga Mihály a napokban elmagyarázta az OTP-nek, hogy nekik miért jó a bankadó, sokáig meghaladhatatlan csúcsnak tetszik.)

Ha nekünk minden jó, akkor számunkra Schmitt Pál is tökéletesen megfelel. Köztársasági elnöknek talán kissé necces, ám az érzelemrokonító forrasztékok közül messze ő a legmegkerülhetetlenebb.

• Elnök úr!

• Mondjad, Jánosom.

  
  

• Lenne rám néhány perce?

• Hát hogyne lenne, Jánosom! Te vagy a mi frakcióvezetőnk, hogy a bánatba ne lenne terád időm!

• Köszönöm, elnök úr!

• Hagyd már ezt az elnökurazást, Jánosom! Szólíts te is úgy, ahogyan a többiek.

• Köszönöm. Szóval, Viktátor...

• Viktátor? Hát ez meg mi a fene, Jánosom?

• Bocsánat, Viktort akartam mondani.

• Na, ki vele Jánosom, mi a pálya?

• A végkielégítések visszamenőleges megadóztatásáról lenne szó.

• Ez jó, Jánosom, nekem is tetszik. Láttad a kommancsok pofáját a parlamenti vita közben? Majd behaltam a röhögéstől, ahogy néztem a savanyú képüket.

• Tényleg nagyon mókás volt. Hanem lenne itt valami.

• Mondjad Jánosom, megoldjuk.

• Tegnap benn voltam az egyik kereskedelmi tévében, ott kérdezte a riporter, hogy miért éppen öt évre visszamenőleg kell a végkielégítések után adót fizetni. Amikor pedig, így a riporter, az első Orbán-kormány távozó miniszterei és államtitkárai is nagy végkielégítéseket vettek föl.

• És te? Mit mondtál annak a firkásznak Jánosom?

• Szó szerint azt, hogy senki nem tiltja meg nekik, hogy ezt visszafizessék. Én azt gondolom, hogy ez lelkiismeret kérdése is alapvetően. És, ezt mondtam a kamerák előtt, meg fogok keresni minden érintettet, és jelzem nekik, hogy a frakció álláspontja szerint ez helyes.

• Nagyon jól mondtad, Jánosom.

• Hát most itt vagyok, Viktor.

• Látom, Jánosom, hogy itt vagy. Elmondanád, hogy miben segíthetek? Tudod, sok a dolgom...

• Amikor 2002-ben távoztál a kormányfői székből...

• … és ellenzékbe került a haza...

• ..akkor te, Viktor, 5 597 000 ezer forintot vettél fel. Ebből 3 525 000 ezret kellene visszaadni.

• Három és fél milliót? Már miért kellene visszaadnom? Az a pénz nekem járt.

• A törvény szerint, Viktor, tényleg járt. A jó erkölcs szerint viszont...

• Tudom, Jánosom, hogy mi a jó erkölcs, a Szijjártó is mindig elmondja a tévében: visszaszerezzük a pofátlanul magas végkielégítéséket. Te, Jánosom, megfigyelted, hogy milyen mulatságosan mondja ezt a Szijjártó? Tőle tudom, hogy két napig gyakorolta a tükör előtt. Először mindig elröhögte magát, de végül sikerült neki. Ügyes fiú a Péter, lehet, valamikor őt nevezem ki utódomnak...De mondd, Jánosom, miről akartál velem beszélni?

• A három és félmillióról, Viktor. Hogy vissza kellene fizetned.

• A Fletó már visszaadta a pénzt? Vagy az a másik... a Bajnai.

• Ők egy forintért voltak miniszterelnökök, Viktor.

• De végkielégítést kaptak!

• Kaptak, de nem vették föl. Továbbutalták valamilyen gyerekeket segítő alapítványnak.

• Na, és azoktól nem lehet ezt a pénzt visszavenni?

• Viktor, nem tetszene az embereknek. Éhes és beteg gyerekektől visszavenni a pénzt...

• Jó, Jánosom, de áruld már el, tulajdonképpen mit akarsz te tőlem?

• Mondtam már, Viktor. Vissza kellene fizetned a 3 és félmilliót. Tudod, a jó erkölcs, amiről mindig papolunk.

• Miből, Jánosom, mondd meg nekem, miből fizessem vissza? Nagy a család, öt gyereket kell eltartani, tavaly Anikóval Mexikóban voltunk.

• Értem, Viktor. Tehát nem fizeted vissza a három és félmilliót?

• Most nézz meg alaposan Jánosom, madár vagyok én? Tollas a hátam?

• Nem tudom Viktor, még sosem zuhanyoztunk együtt...

• Na, jól van, ezt megbeszéltük, Jánosom. Van még valami?

• Nincs más, Elnök úr. Ennyi lett volna.

• Szólíts csak nyugodtan Viktornak. Tudod, hogy nem szeretem a csendőrpertut.

Ha minden jól megy, akkor januárban 6-7 százalékos gázáremelés várható. Nincs ezzel gond, ezt akarták a zemberek, erre adtak felhatalmazást a nemzetközi együttműködés kormányának.

A kormány ugyanis mindig azt teszi, amit a zemberek akarnak, ha akarna, akkor sem térne ki a zemberek akarata elől. Miattuk hozta tető alá a világegyetem legradikálisabb és legazonnalibb adócsökkentését, szeptemberben pedig mást sem hallottunk, minthogy a kormány tárgyal az energiaszolgáltatókkal, és már nagyon közeli a megegyezés.

Nyilván ezt is az emberek felhatalmazásából tette, értük tárgyalt az energiaszolgáltatókkal, nem ellenük.

Most maga a miniszterelnök mondta, hogy januártól a kormány nem tudja garantálni a gáz árának befagyasztását. Hinnünk kell neki, és nem csak azért, mert a mi miniszterelnökünkről mindenki tudja, hogy még soha sem hazudott. Hanem azért is, mert Orbán Viktorról köztudott, hogy komoly államférfi, nem a rögtönzések embere. Ha ő mond valamit, akkor azt előtte jó alaposan átgondolja. Ha hülyeséget mond, biztosak lehetünk abban, hogy az is igen alaposan mérlegelve lett előtte.

Ezúttal azonban nem mondott hülyeséget, csupán néhány szomorú, ám szigorú tényt közölt a zemberekkel: nem megy tovább a befagyasztás. A kormány eddig tudta tartani magát, s bár innentől kezdve is a zemberek akarata érvényesül, ám a zemberek mostantól nyilván azt akarják, hogy ne legyen befagyasztva a gáz ára.

Hogy miért nem tudja a kormány jövőre is befagyasztva tartani a gáz árát, azt persze nem tudjuk. Illetve tudjuk, hogyne tudnánk, csak nem a miniszterelnöktől.

A gázárakat azért nem lehet tovább befagyasztva tartani, mert azokról már középtávon sem a politikusok döntenek kétharmaddal, hanem a piaci folyamatok. Az olaj ára is hatással van a gáz árára, valamint a forint árfolyama és a gazdaság teljesítőképessége, és persze az is, hogy a nagy szolgáltatókat, amelyek többnyire külföldi tulajdonban vannak, mekkora adókkal sarcolják meg idehaza.

A januárban várható gázáremelést persze nem úgy kell elképzelni, mintha Gyurcsány, vagy Bajnai idejében emelték volna a gáz árát. Ez a mostani emelés a nemzet felemelkedését szolgálja, ráadásul úgy, hogy mindeközben az együvé tartozást is szimbolizálja. (Arról már nem is szólva, hogy ezzel párhuzamosan a nemzeti együttműködés rendszer is tovább erősödik.)

A szocialisták idejében szó sem lehetett ilyenről. Akkoriban, ha felment a gáz ára, még a karonülő gyerek is tudta, hogy az kizárólag a multik érdekeit szolgálta. Senki előtt nem volt titok, hogy a magyar dolgozókkal fizettették meg a karvalytőke pazarló életformáját, és miközben a dolgozó emberek nélkülöznek, a szocialistákhoz közeli oligarchák elégedetten vagdosták odahaza a szelvényeket.

Ennek, hála a kétharmados fülkeforradalomnak, egyszer, s mindenkorra vége. Elűztük az oligarchákat, s mostantól nem idegen hatalmak érdekében, hanem a zemberek akaratának megfelelően történik minden.

Miénk a gáz, magunknak emeljük.

Végre van valami, amiért nem Gyurcsány a hibás. Lehet persze, hogy ebben is benne volt a patás keze, ám ez csak egy megszokásból adódó feltételezés, úgyhogy maradjunk annyiban: ezúttal a nők miatt áll a bál.

Arról van szó, hogy az Azonnali és Radikális Adócsökkentés Kormányának Söralátét Tagozata csendben, - ha nem állna távol tőlünk az erőteljes megfogalmazás, azt írnánk - sunyi módon egy 39 oldalas előterjesztés fél sorában rejtette el a zemberek elől, hogy fél százalékkal, azaz 9,5-ről 10 százalékra emelkedik a bérek után fizetendő nyugdíjjárulék összege.

Nyilván nem akarták ilyen negatívumokkal szomorítani a zembereket. Ami egyfelől érthető, másrészt viszont, akárhogyan is nézzük, ez nem adócsökkentés, az eljárást leginkább adóemelésnek lehetne nevezni.

Szijjártó  Péter miniszterelnöki szóvivő erre reagálva azt mondta a kamerák előtt: azért kellett emelni a nyugdíjjárulékot, mert a nemzeti ügyek kormánya megígérte a zembereknek, hogy a nők negyvenévi munka után elmehetnek nyugdíjba. És ennek a fedezetét valahonnan elő kell teremteni.

Ebben egyébként van valami, csak a nagyon hülye gondolja azt, hogy a kormány csak úgy megígér valamit, minden fedezet nélkül, bele a vakvilágba. A nemzeti együttműködés rendszerében mindennek megvan a maga fedezete, semmi sem lóg a levegőben, csak meg kell találni, melyik ígéret fedezete a költségvetési törvény melyik fél sorában van elrejtve.

Ezért kell emelni a nyugdíjak után fizetendő járulékot - hogy a kecske is jóllakjon, és a nők is elmehessenek nyugdíjba..

Mondjuk már régóta sejteni lehetett, hogy valami nincs rendjén a nőkkel, benne volt a pakliban, hogy ők az okai mindennek. Mert Gyurcsányra rá lehet kenni a vörösiszapot, meg minden mást, egészen a mohácsi vészig bezárólag – állítólag a trianoni béketárgyalások környékén is látták settenkedni – de a nyugdíjjárulék emelése miatti balhét a nőknek kell elvinniük.

Nem lehet jó, most nőnek lenni Magyarországon. Férfinak sem, egyetemistának pedig szintén véleményes – lásd a Hoffmann Rózsa Összest Bőrkötésben – de most maradjunk a nőknél.

Nekik lett megígérve, hogy negyvenévnyi munkaviszony után elmehetnek nyugdíjba - erre kapott a kormány felhatalmazást a zemberektől, ezt ígérte nekik a győzedelmes fülkeforradalom nehéz, de felemelő napjaiban.

Amit ők megígérnek, az, tudjuk, meg van ígérve.

Sőt, még ennél is több is történik, mint amit megígértek. A nyugdíjjárulék emelését például egyáltalán nem ígérték, most meg mégis meglesz. És azt sem ígérték meg, hogy korlátozni fogják az alkotmánybíróság hatáskörét, hogy százmilliárdot kivonnak az egészségügyből, hogy kilenc évre bebetonozzák a megbízható elvtársakat.

Ami azt illeti, nem szeretnék most a nők helyében lenni. Ujjal mutogat rájuk mindenki: nézzétek csak, mondják a zemberek, miattuk emelte fel az Azonnali és Radikális Adócsökkentés Kormánya a nyugdíjak járulékait.

Hogy a nők megkaphassák, ami jár nekik.

Mert megérdemlik

Most már persze jó lenne tudni, hogy mi minden van még a nők rovásán. Nem lenne jó, ha a nők újabb sunyiságaira derülne fény. Mondjuk arra, hogy egyelőre nyoma sincs az egymillió új munkahelynek, sőt, jelen pillanatban ennek az ellenkezője látszik körvonalazódni: épp a napokban jelentették be, hogy októberben nőtt a munkát keresők száma.

Senki sem lenne meglepve, ha Szijjártó Péter valamelyik reggel bejelentené, hogy 98 százalékos különadót vetnek ki a nőkre, és korlátozzák a vasárnapi nyitva tartásukat.

• Üdvözlöm Orbán úr.

• Bocsánat, nem emlékszem. Ismerjük egymást?

• Tényleg nem emlékszik?

• Így görbüjjek meg, ha igen. Ahogyan a szűkebb pátriámban mondják: ide a rozsdás bökőt!

• Na, azzal még várjunk egy kicsit. Ne tessék nekem itt meggörbülni.

• Elnézést, sok a dolgom. Segíthetek valamiben?

• Nem akarom feltartani, csak bíztam benne, hogy tetszik majd rám emlékezni. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Zemberek.

• Csak így, Zemberek? Keresztneve nincs?

• Épp ellenkezőleg: rengeteg keresztnevem, van. De ez most nem érdekes, nem azért jöttem, hogy ezt megvitassuk.

• Szóval, Ön lenne az...

• Igen, én vagyok, akire mindig hivatkozni tetszenek. Hogy én adtam Önöknek felhatalmazást. Meg hogy nem térhetnek ki a Zemberek akarata elől.

• Szoktunk ilyet mondani. A nemzeti ügyek kormánya...

• Hagyja ezt a süketelést. Nem érdekel senkit.

• Önt nem érdeklik a nemzeti ügyek?

• A süketelés nem érdekel.

• Ön, tisztelt Zemberek, felhatalmazott bennünket...

• Visszaélnek a felhatalmazással, Orbán úr.

• Mi csak az Ön, vagyis a Zemberek akaratát...

• Orbán úr, Önök lebontják a jogállamot. Kilenc évre neveznek ki embereket, korlátlan hatalommal. Bosszúállással foglalkoznak, boszorkányüldözéssel, ahelyett, hogy az ország valódi problémáival törődnének. Nem erre kaptak tőlem felhatalmazást.

• Azt mi jobban tudjuk. Mi mindenre felhatalmazást kaptunk.

• Azért szavaztam Önökre, hogy vezessék ezt az országot. Jól, tisztességesen.

• Éppen ezt tesszük, Zemberek úr!

• Nem arra voksoltam, hogy Önök kiiktassák az Alkotmánybíróságot.

• Nem a mi szájízünk szerint döntöttek, szembementek az Ön akaratával.

• Senki nem kérte Önöket, hogy lenyúlják a magánnyugdíjpénztárak vagyonát. Az nem az Önöké, hanem az én pénzem.

• Megvédjük a Zemberek nyugdíját.

• Indoklás nélkül rúgnak ki embereket.

• Törvényesen.

• Ezeket a törvényeket Önök hozták, Orbán úr.

• Forradalom volt a szavazófülkékben. Oxigénpalack nélkül jutottunk fel...

• Sólyomnál is alkalmatlanabb embert neveztek ki köztársa...

• A köztársaság első emberéről beszél. Vigyázzon arra, amit mond!

• Mire gondol, Orbán úr?

• Ahogyan mifelénk mondják a magyar emberek: megütheti a bokáját.

• Orbán úr, a népet nem lehet leváltani.

• Azt maga csak hiszi. Forradalom van, bármit megtehetünk.

Az emberek nem hülyék. Lehet hülyíteni őket, és a hülyülésre hajlamosak meg is hülyülhetnek idei-óráig, ám idővel a legtöbben visszakapcsolnak normális üzemmenetbe. Egy darabig elképzelhető, hogy a szavaknak hisznek a saját tapasztalataik helyett, ám ezzel nem lehet korlátlan ideig visszaélni.

Az emberek most azt hallják, hogy a bankok, vagy a multik nem hárítják át a rájuk kirótt adókat.  Jó az ilyet hallani, a jó hírt mindig jobb elhinni, mint a rosszat. Emberből vagyunk mindnyájan – szeretetre, jó szóra, kegyes hazugságokra vevők.

Én még nem láttam olyan bankot, amelyik szembe ment volna a saját érdekeivel. Elvileg létezhet jóságos, vagy teszem azt, teszetosza pénzintézet is, de a valóságban nincsenek ilyenek: az önzetlen bankár nem bankár, a tulajdonosai érdekei ellen működő bank lehúzhatja a rolót.

A bank nem jótékonysági intézmény. Abból él, hogy a pénzből még több pénzt csinál, és aki ebben őt akadályozza, azt nem szereti. Ha ad valamit – ügyfélnek, kormánynak, bárkinek – ne legyenek illúzióink: benyújtja a számlát kamatostul.

Az emberek nem hülyék. Hiába mondják nekik, hogy nem lesz itt semmilyen adó áthárítva, ha azt látják, hogy a számlavezetés költsége emelkedik, előbb-utóbb nem a kinyilatkoztatásoknak, hanem a zsebüknek hisznek. És ma már nem lehet a világpiaci árak begyűrűzésével takarózni. Az egypártrendszer idején még elment az ilyesmi, Hogy azért lett drágább a félkilós kiszerelésű ritmikus majompelenkázó automata, azért kell többet fizetni a zsebteleppel is működő érintőképernyős asztali olajkútfúróért, mert a nagyvilágban elszabadult inflációt nem tudtuk megállítani Hegyeshalomnál.

A nagy kereskedelmi láncok sem nyelik le némán a rájuk kirótt állami dézsmát. Elég csak bemenni bármelyik nagyáruházba, és összehasonlítani az árakat a korábbiakkal. Látszólag semmi sem változott – ma is vannak akciók, dögivel. Talán több is, mint régen. Csakhogy a mostani akciós árak erősen közelítenek azokhoz, amelyeket korábban akció nélkül kalkuláltak ki.

A nagyáruházak, minden hírverés nélkül, már elkezdték a vásárlókkal megfizettetni a válságadó terheit.

A fülkeforradalmi lendület még tart valameddig, de ha majd elfogy a zsebekből a pénz, akkor felülkerekedik a józan ész. Nyilván lesznek, akik első felindultságukban a bankokat és a multikat fogják szidni, de a többség idővel rájön, hogy a gazdaság szereplői a saját törvényeik szerint cselekednek. A tigrisből csak kényszer hatására válik növényevő – amint módja nyílik rá, ismét ragadozó vadállat lesz belőle.

Az emberek nem hülyék. Kis időre sok ember is meghülyíthető, ám jó, ha a politikusok tudják: mi, emberek, hosszú távon normálisak vagyunk.

Másfél évvel ezelőtt, egy évvel az országgyűlési választások előtt a Klubhálón jelent meg az alábbi cikkem. A mostani történések tükrében elgondolkodtató olvasmány.

Kecskére káposztát

Néhány napja Orbán egy őt kérdező sajtómunkásnak, miszerint meglesz-e a kétharmados Fidesz-győzelem, egyetlen szóval válaszolt: nem. Talán a szurkolótábornak üzent ezzel, nehogy véletlenségből elkényelmesedjenek a lelátón, de az sem kizárt, hogy valóban így gondolta.

Megjegyzem, ez utóbbi a valószínűbb: a Vezénylő Tábornok még sohasem hazudott a zembereknek. Szombaton azonban már kétharmadról beszélt. Nem mosolygott sejtelmesen, erre a hétvégére szigorúan ráncba szedett arckifejezés dukált, fenyegetően magasba emelt mutatóujj, tanulságosan mozgalmas szemöldök.

A Fidesz élni fog a kétharmaddal, mondta, mégpedig azért, hogy megerősítse a demokráciát és a köztársaságot.

Azért akarok teljhatalmat, hogy azután igazságos lehessek. Kádár is így kezdte: eltakarította az okvetetlenkedőket az útból, aztán ugye milyen jó János bácsi lett belőle! Nekünk volt a legemberibb János bácsink! A kompromisszumok robotosa, a legvidámabb barakk jóságos őrzője.

Addig jó, míg Orbán él.

Ő maga mondta néhány éve, hogyha nem a Kádár éra idején járt volna iskolába, belőle is legföljebb traktoros vagy agronómus lehetett volna. (Nem mintha bármelyik foglalkozást le kellene becsülnünk. Főleg, ha a politikusok pályájával vetjük össze.)

A Vezénylő Tábornoknak most azonban más tervei vannak velünk: demokráciát és köztársaságot fog építeni. Nekünk, a mi épülésünkre és okulásunkra.

Nem lesz könnyű, jelzem, merthogy egyik fogalom sem áll igazán közel hozzá. Persze, tudjuk, semmi sem lehetetlen. Kecske is képes őrizni a káposztát, csak akarni kell. Vagy nem szabad hagyni, hogy hozzáférjen.

Tisztes távolság – ebben áll a nagy titok.

Azt mondja, a szocialisták félnek az elszámoltatástól, pedig az elszámoltatás a demokrácia szerves része. Őt is elszámoltatták annak idején, tudna beszélni, hónapokig járt meghallgatásokra. Igaz, azt nem tette hozzá, hogy akkor még Polt Péter volt a főügyész.

És olyan segítői voltak a meghallgatási bizottság élén, mint Kosztolányi Dénes képviselő úr, aki nemcsak az aerobic nevű mozgásművészetnek volt a felkent papja, de python típusú kígyóit szocialista képviselőkről elnevezett fehéregerekkel etette.

Ilyen meghallgatásokra kellett járnia a Vezénylő Tábornoknak, naná, hogy ártatlannak találták. Néha még annak sem, merthogy nem is indult eljárás.

Pedig a 2002-es kormányváltás előtt az a tréfás mondás járta a Fidesz-közeli törzskávézókban, hogy a Fiúknak azért kell nyerniük, mert különben Pokorni kivételével mindegyikük börtönbe kerül. Nem az idegenszívű ellenség, hanem ők maguk terjesztették ezt a vicces kis történetet.

De most nincs mese, kifogytak a vidám sztorik, komolyra fordult a szó: a Vezénylő Tábornok demokráciát és köztársaságot akar erősíteni. Ami egyébiránt szép gondolat, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem is olyan régen még másmilyen gondolatai is voltak.

Például, mintha parlamentről is másképp tetszett volna vélekedni. Hogy a parlament ellenzék nélkül is működik. (Ezt még persze miniszterelnökként mondta).

Hogy az Unión kívül is van élet. (Szintén miniszterelnökként).

Hogy a parlamentnek elég, ha háromhetente ülésezik. (Miniszterelnökként.)

Hogy a kormányülésekről, ahol egyébként a résztvevő kormánytagok felállva köszöntik a náluk fiatalabb főnököt, nem készülnek jegyzőkönyvek. (Naná, hogy nem: nem a tokaj-sárazsadányi Kft. ülésezik, hogy jegyzőkönyv készüljön az elhangzottakról!)

Erős, elszámoltatásos demokráciára van tehát kilátás, erős, ritkán ülésező parlamentes köztársasággal.

És persze az egymillió munkahely is meg van ígérve. Meg is lesz az - erős demokráciában és köztársaságban nem nagy kunszt az ilyen. Csak ki kell adni a jelszót és megnézheti magát az a munkaadó, aki nem hoz létre új munkahelyet. Lesöpörjük a padlást, és biztosan találunk majd néhány, az állam elől eltitkolt munkahelyet.

Elhatározás kérdése. „Írók, alkossatok remekműveket!” mondta Zsdanov elvtárs, Sztálin ideológiai jobbkeze. És attól kezdve, mert volna bárki is nem remekművet alkotni! Kizárólag remekművek születtek, mert más nem is születhetett. Nem engedték. Ami nem volt remekmű, az nem születhetett meg.

De mi van akkor, ha valaki nem akar remekművet alkotni? Ha valamelyik írónak máshoz lenne kedve? Már alkottam egy csomó remekművet, mondja az író, hadd írjak egyszer olyat is, amelyik egyszerűen csak jó!

Ha szerencsénk van, ez is belefér majd a Vezénylő Tábornok erős demokráciájába és köztársaságába.

Csak az kell, hogy ne akadékoskodjunk sokat. Ne mondjunk neki ellent, mert azt nem szereti. Ha a kedvére teszünk, nem lesz semmi baj. Még csippent is a szemével, időnként ellátogat a Sakkszövetségbe, ahol valamelyik, véletlenül épp arra időző nemzetközi nagymester a negyvenedik lépés környékén döntetlenre adja a partit.

Erős demokrácia, masszív köztársaság készülődik. Magyarország, vigyázz!

Ennyi hülyeséget ilyen rövid idő alatt még nem hallottam, mondta Kuncze Gábor a Mokka reggeli műsorában. Előtte Varga Mihály egy nappal korábbi interjújából játszottak be egy részletet, erre reagált az újabban műsorvezetőként ténykedő egykori politikus. A Miniszterelnökséget vezető államtitkár arról beszélt a bejátszásban, hogy azért kell megregulázni az Alkotmánybíróságot, mert az még a régi rend alapján alkalmazta a törvényt, a forradalom azonban megváltoztatta a viszonyokat, ezért a törvényeket nem lehet a régi módon alkalmazni.

Egy nappal korábban Lázár János frakcióvezető azt mondta, hogy csak így lehet a jó erkölcsbe ütköző végkielégítéseket visszaszerezni.

Varga és Lázár nem hülyegyerekek - ha mégis hülyeségeket beszélnek, nem önszántukból teszik. Színésznek azonban amatőrök: mindkettőjük arckifejezésén látszott, mennyire zavarja őket, hogy ilyen bődületes baromságokkal kell égetniük magukat.

Senki normális ember nem tartja tisztességesnek, ha egyesek több tízmilliós, vagy éppen százmilliós végkielégítéssel távoznak a munkahelyükről. Valóban jó erkölcsbe ütközik az ilyen.

Törvénybe, sajnos, még nem.

Ha majd törvénybe is ütközik, akkor nem kell Orbán Viktornak Varga, Lázár, vagy éppen Szijjártó hangján jó erkölcsről papolnia. Akkor „csak” a törvényt kell alkalmazni - következetesen, mindenkire egyformán érvényesen. (Még a Fidesz-közeli Baranyai Lászlóra is érvényesen, aki – tudjuk, mert emlékszünk - 2002-ben a Magyar Fejlesztési Banktól markolt fel közel 139 millió forintot végkielégítés gyanánt.)

Tessék olyan törvényt alkotni – nem visszamenőleges hatállyal, mert az sérti a jogbiztonságot – amely nem ütközik a jó erkölcsbe.

Akik a bankadó ellen emeltek kifogást, azok nem a bankokat sajnálják. Én például egyetlen bankot sem szeretek, életemben nem jártam még kedvtelésből, szabadidős tevékenységként bankban. Csak akkor mentem be bármilyen pénzintézetbe, ha ott dolgom volt, és ahogy végeztem, egyetlen perccel nem maradtam tovább a szükségesnél. A bankok ettől még léteznek, és ha úgy érzik, hogy túlzott mértékben megadóztatják őket, akkor vagy rontják a szolgáltatásaik minőségét, vagy emelik az áraikat.

Akár tetszik ez nekünk, embereknek, akár nem.

Ettől még persze meg lehet – sőt: kell is – velük tárgyalni. Rávenni őket, hogy a mostaninál erőteljesebben vegyék ki a részüket a közös terhek viseléséből. Egy dolgot nem lehet megtenni a bankokkal: erőből utasítani őket. Pökhendien, fölényesen, izomból. Mert a bankok erősebbek a pártoknál. Még egy kormányzópártnál is erősebbek: a kormány mögött ugyan ott a politika, ám a bankok még a kormányoknál is nagyobb hatalommal rendelkeznek.

A bankoknál van a pénz.

Hazug, álságos és képmutató kormány az, amely úgy tesz, mintha nem tudná, hogy a bankok majd az embereken hajtják be a bankadót.

Csak a vak nem látja, hogy nem a végkielégítések jó erkölcsbe történő ütközése érdekli a Fideszt, hanem az, hogy miként lehet lenyúlni a magán-nyugdíjpénztárak sokezer-milliárdos vagyonát. A végkielégítések ügye csupán egy jelentéktelen világítórakéta a zsákmányszerző háborúban, ennek fényénél kívánják kilőni az Alkotmánybíróságot. Amely, a Fidesz tervei szerint legalábbis, ezt követően majd nem tudja megakadályozni a magán-nyugdíjpénztárak vagyonának ellopását.

Erre megy ki a játék, és nem arra az „aprópénzre”, amit a jó erkölcsbe történő ütközések jelentenek.

Nem a jó erkölcsről kell prédikálni, hanem úgy kell kormányozni, hogy az ne ütközzék sem törvénybe, sem jó erkölcsbe.

„Kétharmados többséggel nem lehet kibújni a választói akarat teljesítése alól, tehát az a korszak véget ért Magyarországon, amikor a kormány az első akadályra meghátrált az elől, hogy teljesítse azt a vállalását, amelyet a választók testáltak rá”. Ezt a nagy ívű gondolatot osztotta meg a nézőkkel szerdán reggel Szijjártó Péter a köztévé Ma reggel című műsorában. A riporterek diszkréten magukba fojtották döbbenetüket – volt gyerekszobájuk.

Biztosan azokban van a hiba, akik nem emlékeznek arra, hogy a zemberek ilyesmire hatalmazták volna fel a Fideszt, Orbán Viktort, vagy akár a mostanában televíziós stúdiókban életvitelszerűen lakó Szijjártó Pétert. És az sem rémlik senkinek, hogy Lázár János frakcióvezetőtől azt követelték volna, bontsa le a jogállamot, nyirbálja meg annak kereteit, köpje szemen a demokráciát.

Lehet, hogy volt ilyen, bár annak lenne némi nyoma.

Odáig persze korrekt az ügy, hogy a kormány nem akar kibújni a választói akarat teljesítése alól. Előző regnálása idején ezt már megtette - más a kampány és más a kormányzás – de annak, mint tudjuk, nem lett jó vége. Most hál' istennek nyoma sincs hasonlónak - az lenne a szégyen, ha volna. Még elképzelni is szörnyű, amint a kabinet gyáva nyúl módjára menekül a választói akarat elől, az meg kigombolt kabáttal, lógó inggel kergetné az utcán, a zemberek meg röhögnének, hogy né' csak, ott rohan a félős kormány.

Szerencsére ilyenről szó sincs, a kormány szilárdan áll a helyzet magaslatán, és közben lecsapnak a sötétben bujkáló ellenforradalmárokra.

Az azért valamelyest elgondolkodtató, hogy még az amúgy Fidesz-közeli Török Gábor politológus is kiakadt ezen az egészen. Ez a normális üzemmenetben decensen visszafogott, nett fiatalember ugyanis azt írta a blogjában, hogy nem elegáns az eljárás, és nem is ízléses. Zsákmányelvről is beszélt, ő nyilván tudja, miért.

Véget ért egy korszak, mondta Szijjártó Péter, amikor a kormány az első akadály láttán meghátrál, ahelyett, hogy teljesítené a vállalását. Arra a vállalásra van itt gondolva, amelyet a választók testáltak rá, ami egyébként nagyon helyénvaló. (Mármint az a helyénvaló, hogy Szijjártó a testálni szót használja. Ez nemcsak azt feltételezi, hogy ismeri a kifejezést, de az sem zárható ki teljesen, hogy ismeri a jelentését.)

Legföljebb azzal lehet baj, hogy a Fidesz úgy viselkedik, mint egy durcás kisgyerek. Lázár János frakcióvezető ugyanis arra a kérdésre, hogy akkor is szembe ment volna a választói akarattal az AB, ha az ő javukra dönt, meglepő őszinteséggel nemet mondott.

Idén januárban egyébként, amikor ugyanez az AB – akkor még Stumpf nélkül – elmeszelte a szocialista kormány által javasolt és a parlament által megszavazott ingatlanadót, Szijjártó kitörő örömmel fogadta a döntést. A kormány elbukott, mondta januárban Szijjártó, az emberek pedig győzelmet arattak. Orbán Viktor szerint egy demokráciában elképzelhetetlen, hogy a kormány a saját programját minősítse az egyetlen lehetséges útnak.

Aki még idáig nem tudta, most már biztos lehet benne: hogy semmi sem elképzelhetetlen. Ha a Fidesznek az érdeke úgy kívánja, akkor sajtból van a Hold, a Föld lapos, és négy elefánt tartja a hátán.

Aki pedig ennek ellentmond, az oligarcha és szembe megy a zemberek akaratával.

- Anyu, miért kiabál az a bácsi?

- Melyik bácsi, kicsim?

- Az ott, elől, amelyik a lukas zászló mellett áll.

- Nem lukas az a zászló, hanem lyukas.

- Jó, tudom, Anyu. De miért kiabál?

- Nem tudom, kicsim. Fogalmam sincs. Nem vagyunk egyformák.

- Karácsonykor is kiabál? Amikor otthon van a családjával? A Jézuskával is kiabál?

- Miért kiabálna karácsonykor a családjával? És főleg a Jézuskával? Honnan veszed ezt a butaságot? Miért kiabálna a bácsi karácsonykor a családjával?

- Mert a karácsony is ünnep. És most is ünnep van. Gondoltam, ha ezen az ünnepen kiabál, akkor lehet, hogy más ünnepeken is ezt csinálja.

- Nem tudom, kicsim. Karácsonykor még sosem láttam ezt a bácsit. De nem hinném, hogy olyankor kiabálna.

- Értem, Anyu. Akkor most biztosan mérges a bácsi.

- Miért lenne mérges, kicsim?

- Hadonászik a kezével, csapkod és grimaszol. Felidegesítették?

- Nem tudom, kicsim. Nem hinném, hogy valaki felbosszantotta.

- Akkor már tudom, hogy miért kiabál.

- Okos kislány vagy, kicsim. Miért kiabál?

- Valószínűleg elromlott a mikrofonja. És azt akarja, hogy itt a téren mindenki hallja, amit mond.

- Nem romlott el a mikrofonja, kicsim. Nagyon jó mikrofonjai vannak a bácsinak, és jól megfizetett technikai szakemberek állítják be a hangminőséget. Sokba kerül ez nekünk, de neki megéri. Úgyhogy, nem gondolnám, hogy ezért kiabál.

- Értem, Anyu. Akkor azt hiszem, tényleg rájöttem, hogy mi van.

- Mondtam, hogy okos kislány vagy, jól vág az eszed.

- Emlékszel arra a kutyára, amelyiket nyáron láttunk az üdülőben?

- Emlékszem, kicsim. Apró kis kutya volt, kedves.

- Igen, Anyu. És szinte sohasem ugatott, csak akkor, amikor nálánál nagyobb kutyákat látott. Még morgott is olyankor, mert azt hitte, hogy így nagyobbnak látszik. Félelmetesebbnek.

- Nagyon jó megfigyelő vagy, kicsim. De hogy jön ide az a kutya, amit nyáron láttál?

- Nem tudom, Anyu. Csak úgy, eszembe jutott... Te, Anyu, lehet, hogy az a bácsi, ott a lukas zászló előtt, fél valamitől?

- Nem lukas, kicsim. Lyukas.

Majdnem pontosan két évvel ezelőtt, 2008. október elején Orbán Viktor a XIV. Polgári Gondola rendezvényre tartva, az őt szállító autóban interjút adott az OV tévé stábjának. Meglepően őszintén és szokásától eltérően egyértelműen fogalmazott a Fidesz leendő kormányzásáról. Azóta sem hallottunk tőle ilyen világos beszédet, már csak ezért is érdemes idézni néhány akkori mondatát:

„… senkinek se legyenek illúziói, ha jön egy polgári kormányzás, amely a lehetőségekhez

képest a legjobban teljesít, nem lesz ilyen hazug, kiégett, tehetségtelen, álszent és ripacskodó, mint a mostani kormányzat, attól még ez nem fog mindig tetszeni ezeknek az embereknek. Majd lesz Orbán, takarodj is természetesen, és a torkok ugyanazok lesznek, ahonnan ezek a hangok jönnek, mint amelyek most, azt hiszem".

Lesz hát Orbán, takarodj, maga a mostani miniszterelnök ígérte, még ellenzéki korszakában. Jelenleg ez még persze odébb van, a Fidesz és a nemzet örökös miniszterelnökének népszerűsége töretlen, mint a száron hagyott tengeri - a Fidesz, ahol tud, tarol, mint az úthenger.

A társadalom döbbenten, sokkos állapotban figyeli a magyar történelemben évtizedek óta nem tapasztalt ámokfutást. A szakszervezetek hallgatnak, Gaskó, Éger és egyéb urak sunyin lapítanak, Cser Ágnesnek, és a hozzá hasonló „érdekvédőknek” nyoma veszett. A pedagógusok szószószólói sem hallatják a hangjukat, annak ellenére, hogy ők még ígéretet sem kaptak arra, hogy javulnának az életkörülményeik, a kilátásaik.

Pedig ez a mostani kormány, a sorozatos győzelmek ellenére nem egy verhetetlen csapat. Éppen ellenkezőleg: csapnivalóan pocsék, vagy legföljebb középszerű játékosokból áll, minden poszton elkélne egy-egy jó igazolás. A védősor gyakran luftot rúg, a középpályások nem tudják megtartani a labdát, a csatárok pedig az égbe lövik a helyzeteket.

Mégis, ahol pályára lépnek a fiúk, nyernek. Nincs ebben ellentmondás: gyenge a mezőny, sőt, azt kell mondanunk, hogy nincs ellenfél.

Vidékre szakadt egykori baráttal beszélgettem a napokban. Nem kedveli Orbánt és a Fideszt, még sohasem szavazott rájuk. Mégis, azt mondja, nem örülne, ha már most megbuknának. Azért nem, mondja, mert a másik oldalon jelenleg nincs olyan erő, aki hitelesen megjelenhetne.

Nemcsak ilyen erő nincs, tegyük hozzá – semmilyen erő sem látszik a Fidesz ellenében. Néma döbbenet van, sokkos állapot. A bankok igyekeznek jó képet vágni a dologhoz, és titokban azt méricskélik, miként tudnák a veszteségeiket mérsékelni. (A részvényeseik ugyanis nem díjazzák, ha a megszokottnál és az elvártnál kevesebb szelvényt vagdoshatnak, hiába hatalmazták fel a zemberek erre a nemzeti együttműködés kormányát).

A multik közül a TESCO-val lesz a legjobban kiszúrva. Szív még a Spar és az Auchan, a nemzeti érzelmű CBA, úgy tűnik, megússza: sok kis cégből tevődik össze a cég, s bár összárbevételük jelentős, egyenként számolva szinte teljesen mentesülnek a válságadó alól.

Egyedül az önkényesen megrövidített, a miniszterelnök által leszólt nyugdíjpénztárak készülnek az alkotmánybírósághoz fordulni. Kérdés, mikor tárgyalják majd a beadványukat, és az is érdekes lesz, hogy a Stumpf Istvánnal súlyosbított testület vajon miként lesz képes a szakmaiság szempontjainak érvényt szerezni. Nincs a pálya másik térfelén senki, ellenfél nélkül pedig még egy megyei második osztály színvonalán futballozó csapat is győzelemre van ítélve.

Nem az a baj, hogy a baloldal gyenge és megosztott – ez legyen az ő belügyük – hanem a civil szféra az, amely ma nem látszik sehol. A média - tisztelet a kivételnek - tisztesség tekintetében romokban, a közszolgálati tévében mintha kivétel nélkül hajbók-mikrofonállvány szakon végzett riporterek dolgoznának.

Lesz még Orbán, takarodj!, mondta a mostani kormányfő két évvel ezelőtt. Egyelőre ennek halványlila segédnyoma sem látszik.

Pedig, ahogyan az egykori vicc poénja mondja: lenne rá igény.

Szijjártó Péter, a Magyar Televízió Az este című műsorában mélyen a nézők szemébe nézett, és azt mondta, hogy a kormány megvédi a magyar emberek nyugdíját. Átható tekintettel mondta mindezt, küldetéses fizimiskával, úgyhogy kétség nem fért hozzá: nem a levegőbe beszélt, kéretik ezt komolyan venni.

Most már csak az lenne a kérdés, hogy ki fenyegeti a magyar emberek nyugdíját. Az, hogy én idáig nem hallottam ilyenről, nem jelent semmit. Felelőtlen, léha fazon vagyok, ha szorult volna belém némi affinitás a köz ügyei kiránt, már biztosan kiderítettem volna, hogy kik azok az elvetemült gazemberek, akik támadásra készülnek a magyar emberek nyugdíja ellen. Békaemberek utoljára az ötvenes években kémkedtek az országban, a csőszkunyhó is akkortájt ment ki a divatból, úgyhogy valahol máshol kell keresni a magyar emberek nyugdíjának ellenségeit. Szóba jöhetnének a bankok, a multik, esetleg más oligarchák.

Régen, az egypártrendszer idején, amikor még volt kedvünk viccelődni, ha valamit elloptak az elvtársak, tréfásan azt mondtuk: átvették szocialista megőrzésre. Ez persze elavult megközelítés, most, ha a kormány valamire ráteszi a kezét, úgy kell mondani: megvédi azt, ami a magyar embereké.

Ha így vesszük, a kormány az egészségügyi szolgáltatások színvonalát is megvédi, mégpedig úgy, hogy a tervek szerint mintegy 100 milliárdot vonnak ki jövőre az egészségügyből. Ami, tegyük hozzá, megint csak nem piskóta, mi több, embert próbáló feladatnak ígérkezik, az ágazat ugyanis, nagyon visszafogottan fogalmazva, már most sem bővelkedik anyagiakban – az erkölcsi tőkéről most nem is szólva.

Jó tudni hát, hogy a kormány mindent megtesz a zemberek érdekében, s mindenkit megvéd, akinek fenyegetik a nyugdíját.  Ezért kéretik nem a kormány kezére csapni: nem lopnak ők, csak kölcsönveszik a magánnyugdíjas befizetéseket. Ami, amellett, hogy jó és tisztességes dolog, nem kevés bölcsességre utal, különös tekintettel arra, a körülményre, hogy akár örökre is lenyúlhatnák ezt a pénzt, kétharmaddal ez is gond nélkül megtehető. De a nemzeti ügyek kormánya nem ilyen, ha azt ígéri, hogy a pénztártagok nem járnak rosszul, akkor az meg van ígérve!

Ide a rozsdás bökőt, így görbüjjek meg, ha nem!

Úgyhogy nem kell rinyálni, mint a fürdős kurva, nem ellopva lesz az a pénz, csak 14 hónapra kölcsönvéve. Utána pedig visszaadják, kamatostul, hozamostul, az sem lenne meglepő, ha kis Nokiás dobozokban hoznák, piros masnikkal a tetején. E visszaadás részleteit ugyan még nem dolgozta ki a nemzeti ügyek kormánya, de talán a történetnek ebben a szakaszában ez nem is várható el tőle. Senkitől, még egy kétharmados felhatalmazással rendelkező háromharmados kormánytól sem várható el, hogy minden apró részletet azonnal, mondhatni, egy csapásra kidolgozzon. Jelenleg ott tartanak, hogy kölcsönveszik a magán-nyugdíjpénztárban takarékoskodó emberek pénzét – ez sem semmi, másnak még ennyi sem jutott volna az eszébe.

Ha például minden apró részleten fennakadnánk, akkor talán máig sem javult volna a közbiztonság. (Amit pedig, tudjuk, két hét alatt jó alaposan rendbe tettek). Az emberek azóta nyugodtabban lépnek ki az utcára, sokan már be sem zárják, úgy parkolják le az autójukat. (Ha meg mégis ellopják, Szijjártó megmagyarázza nekik, hogy tulajdonképpen soha nem is volt gépkocsijuk).

A nemzeti ügyek kormányánál jobb helyen van a pénzünk, mint nálunk. Mi úgyis csak elköltenénk, felélnénk a pénzünket, aztán bottal üthetnénk a nyomát.

Jó, ha tudjuk: a kormány a javunkat akarja, ezért teszi rá a kezét a javainkra.