Kedves Harmadik Köztársaság!

Búcsúzunk Tőled.

Nézzük a képeket, egykedvű emberek cserélik a táblákat, múlik a Magyar Köztársaság, helyére a Magyarország felirat kerül. Parancsra teszik a dolgukat, nem tehetnek róla - ha nem ők, megteszi más.

Amikor ezeket a sorokat írom, már csak néhány órád van hátra, kedves Harmadik Köztársaság. Ezekben a nehéz, utolsó órákban is tudnod kell, hogy szerettünk, és fontos voltál nekünk.

Jó volt veled.

Jó volt veled, akkor is, ha nem volt mindig, minden szép. Jó volt veled, mert akartuk, hogy jó legyen. Vártunk rád nagyon, sok hajnalon és nappalon, házibulikban átbeszélt, világot megváltó éjszakán.

Elképzeltük, hogy milyen lehetsz, és minden úgy lett, ahogyan az a szerelmekkel is lenni szokott: a vágyakozás gyakran szebb, mint a beteljesülés.

De azért az utóbbi is nagyon jó.

Tudjuk, Te sem voltál tökéletes. Nem voltál makulátlan, nem teljesítetted az összes vágyainkat. Távolról sem voltál olyan tiszta, mint amilyenről álmodtunk. Zavaros vizek, eszmék és emberek, kétkezi futóbolondok kísértek utadon: karrieristák és köpönyegforgatók, álságosok és ájtatosok.

És, be kell vallanunk, most, hogy már mindennek vége, az is csalódás volt, hogy a szabadsággal együtt nem hoztad el nekünk a jólétet is.

De azért jó volt veled. Nem csak azért, mert egy dakota mondás szerint a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra.

Éltünk mi már jó diktatúrában. A legvidámabb barakkban, ahol mindent szabad volt, ami nem volt tilos.

Vártunk rád, és Te eljöttél.

Jó volt veled. Kicsit olyan voltál számunkra, mint a szex. Ami, ugyancsak egy régi dakota mondást idézve, ha jó, akkor nagyon jó, de amikor nem jó, egy kicsit akkor is jó.

Most búcsúzunk tőled Harmadik Magyar Köztársaság. Sírva, könnyezve, de nem örökre. Éjfélkor, e sötét 2011-es esztendő utolsó perceiben Rád fogunk koccintani: a mielőbbi találkozásra.

A hamarosan megszülető Negyedik Köztársaság, mint minden újszülött, szép lesz és bűntelen. Okos és bölcs. És, reményeink szerint, hosszabb életű, mint amilyen Te voltál.

Igen, lesz még egyszer Köztársaság.

Mert mondhatnak bármit a hithű dakoták, ettől a magyar közmondás még nem változik: három a magyar igazság, és egy a ráadás.

Ez a cikk is retro – 2010. február 19-én jelent meg a Nolblogon. Így láttam akkor a Kétharmados Magyarország formájában leselkedő veszélyt. Mások másként látták – döntse el mindenki, kinek volt igaza.

Hajrá kétharmad!

Mostanában egyre többen beszélnek arról, jó-e nekünk, ha a Fidesz kétharmados többséggel nyer az áprilisi választásokon. Sőt, nem csupán hallani erről, de igen meglepő vélemények is elhangzanak ezzel kapcsolatban.

Igen visszafogottan fogalmazva, azt kell mondanunk: hangsúlyeltolódás érezhető. Míg néhány hónappal ezelőtt, sokan még, mint a demokráciára végzetes veszélyt jelentő jelenségről beszéltek Orbánék túlhatalmáról, addig mára mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy nem lenne abban semmi ördögtől való, ha a Fidesz kétharmadnál is többel nyerne a közelgő választásokon.

Nem elfogult Fidesz-fanok állítják ezt újabban, hanem olyanoktól is hallani hasonlót, akik egyébként távolról sem nevezhetők Orbánék híveinek. Még csak nem is a hatalomváltás előtt szokásos sorakozóról, igazodásról van szó, azaz, nem egyszerűen arról, hogy sokan, mindenféle meggondolásból átálltak volna.

Akikről beszélek, komoly emberek és komolyan gondolják. Olyanokról van szó, akik még jól emlékeznek arra, mi történt 1998 és 2002 között. Nem felejtették el, a háromhetente ülésező parlamentet, azt, hogy nem készült jegyzőkönyv és hangfelvétel a kormányülésekről. Nem felejtették el a kisgazdáktól gyalázatos körülmények között kizsarolt kétéves költségvetést, nem felejtették el Orbán miniszterelnökként tett, azóta klasszikus kijelentését, miszerint a parlament ellenzék nélkül is működik.

Olyanok barátkoznak most a kétharmados Fidesz-győzelem gondolatával, akiknek politikai és emberi ízlésük ellen való Kaya Ibrahim, Joszip Tot, akiknek volt gyerekszobájuk, és neveltetésük révén undort éreznek a „Ne mi kapjuk a legtöbbet” és a „Oszt jó napot” jellegű mondatoktól.

Ismert politológus, valamint bájos és okos esztéta hölgy fejtegeti mostanában minden lehetséges fórumon azt, amit egyébként én tavaly év végén hallottam először egy, Orbánékkal ma sem szimpatizáló barátomtól: hogy nem is lenne olyan nagy baj, ha a Fidesz nagy fölénnyel nyerne. Mert akkor, végre, a magyar demokrácia történetében először, lenne egy párt, amely a kompromisszumkötés kényszere nélkül megvalósíthatná az elképzeléseit. Lenne egy kormányzó erő, amelynek nem kell erős ellenzékkel hadakoznia, és a demokrácia beépített fékjei is visszafogottan, vagy éppenséggel sehogyan sem működnének.

Itt tartunk most, 2010 elején, alig néhány héttel a választások előtt. Elfáradtunk, pontosabban, belefáradtunk az erőszakos, hatalomvágyó Vezérrel való vitákba.

Orbánt ma sem szeretik többen, mint korábban - csak mintha az őt nem kedvelők is kezdenének szokni a gondolathoz. Hogy nem lehet másképp, mert így kell lennie. És különben is, most már mindegy. Elegünk lett a megosztott országból, hogy már egy újságot sem lehet nyugodtan elővenni a villamoson, mert biztosak lehetünk benne, hogy utastársaink fele rosszallóan néz majd ránk.

Ha nem is érthető, de mindenképpen magyarázható, ha most sokan úgy gondolják: jó, hát ha annyira akarja, legyen meg neki az öröme.

Annak idején, amikor gyerekkoromban a Klauzál téren fociztunk, volt egy fiú, aki rendre nem tartotta be a szabályokat. Ha úgy gondolta kézzel fogta meg a labdát, máskor meg, amikor ahhoz volt kedve, belerúgott valakibe. És gólt kiáltott, amikor nem volt gól, oldalhálót, amikor a vak is látta, hogy a kapuban a labda.

Persze, hogy nem tetszett a többieknek ez a stílus, ám, ahelyett, hogy amíg még lehetett, helyre tettük volna, idővel egyre többen gondolták úgy, hogy jobb ráhagyni mindent: ha állandóan vitatkozunk, nem tudunk játszani.

Valami ilyesmi készülődik most is. Sejtésünk persze van arról, hogy mit akar a Vezénylő Tábornok – leginkább a hatalmat akarja -, de a konkrét terveiről hivatalosan nem tudhatunk. Még nem avatott be bennünket a Nagy Titokba – abba, hogy mitől lesz több munkahely, orvos, nővér, tanár, magasabb fizetés és alacsonyabb adó. Kevesebből több, a semmiből valami.

Elegünk van a vitákból, belefáradtunk a megosztottságba, a veszekedésekbe.

Keresünk magunk fölé egy igazságos királyt, egy jó, értünk dolgozó diktátort. Mert jó diktátorok és igazságos királyok nemcsak a mesében vannak - ha az uralkodót jó kedvében találjuk, biztosak lehetünk benne, hogy nem akar rosszat nekünk. Meg is szerethetjük, ha úgy adódik - akkor is, amikor az már nem lesz kötelező.

Annak idején Kádár János művelt ugyan csúnya dolgokat – különösen kezdetben – de aztán később, amikor már megtehette, megjavult. Aki nem volt ellenünk, az velünk volt, mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, a mi királyunk jobb volt hozzánk, mint a szomszédos országok uralkodói a népeikhez. (Az meg különösen emberi volt, amikor Kádár király időnként elballagott kedvenc sakkszövetségébe, ahol partizott néhányat valamelyik véletlenül éppen ott időző nemzetközi nagymesterrel. Az eredmény mindig remi lett).

Ez lenne most az ára a társadalom békéjének? Nincs más alternatíva, csak az, hogy engedelmeskedni kell egy öntörvényű, hatalomvágyó vezér akaratának?

Kádár népének Orbán kell?

Legyen meg az ő akarata?

Hajrá Magyarország, hajrá kétharmad?

Ezt a cikket 2006. október 5-én írtam, az azóta megszűnt Budapesti Lapban jelent meg. Ha valaki most, 2011 végén úgy gondolja, hogy amit akkor leírtam, az ma is tanulságos, akkor nem benne, hanem bennem van a hiba.

A férfi, aki a jó nevű, szebb napokat is látott kávéházban ült, alacsony volt. Újabban köpcös is egy kicsit, de látszott rajta, hogy valamikor aktívan sportolt. Futballista lehetett, vagy legalábbis, az szeretett volna lenni. Az biztos, hogy küzdő típus, akinek lételeme a harc. Az az ő igazi terepe, a csatatér: az utolsó csepp vérig, bármi áron. Ha körülötte béke, és nyugalom van, az őt kihozza a sodrából, ideges lesz, ingerült, a környezetével türelmetlen.

És amikor türelmetlen, akkor mindenkinek annak kell lennie. Némi feszültség látszott az arcán. Befalt már mindent, amit ebben a kávézóban enni lehetett: kis minyonokat, elegáns tortaszeleteket, pitéket, krémeseket, édes és sós süteményeket.

Sokat evett, de nem eleget. Már miniszterelnökként is dolgozott, talán ez volt számára a legfinomabb falat: ez volt az, amivel soha nem tudna betelni...

Hátradőlt a székén, látszólag pihent. Néhány méterre tőle a pincérek halkan dolgoztak. A számlát kéne kérni, futott át a férfi agyán a gondolat, de valahogy egyik alkalmazottal sem sikerült a szemkontaktus. Persze, szólhatnék is valamelyiküknek, de nem sietek. Időm van, várok még valamennyit.

Jó volt így ülni. Odakint bágyadtan sütött az őszi nap, az ablakon át behallatszottak a távoli téren szónoklók beszédei. Monnyon le! - ezt követelte mindegyik.

A férfi elmosolyodott: forradalmárnak képzelik magukat. Pedig ebben az országban csak egyetlen forradalmár van: szerénységem.

Gyerekkora jutott az eszébe. Nehéz gyerekkora volt, bár most gyakran visszasírja. Az apja művezető volt a bányában és párttitkár. Egy könyv szerint időnként eltángálta a fiát, de ezt nem lehetett bizonyítani. Ma már nem tángál el senkit, legutóbb, vagy hat évvel ezelőtt egy fotóriporter gépét törte össze, amiért az a bányáját akarta fényképezni. Merthogy ma már nem párttitkára a bányának a papa, hanem a tulajdonosa.

- Pincér, kérném a számlát – mondta a bányatulajdonos fia, egyben a tokaji szőlőtermelő férje.

A pincér felkapta a fejét - az egyik asztalon éppen egy újra cserélte a francia hagymalevessel leöntött Árpádsávos terítőt.

- Egy kicsit várni kell uram – mondta a pincér. – Hosszú lesz a lista. Sokat tetszett fogyasztani.

- Tényleg sokat fogyasztottam, gondolta a férfi. Sokat, de nem eleget.

Kezdődött a székházzal. Amikor eladták az államtól ingyenesen kapott egykori Tisztikaszinót. Az lehetett az előétel. Nagy balhé volt belőle, többen ott is hagyták emiatt a pártot.

Én még sohasem hazudtam, jutott eszébe a mostanában gyakran idézett mondata. Megint elmosolyodott. Mindig mosolygott, ha tudta, hogy nem mond igazat. És nemcsak mosolygott zavarában, hanem egy papírra vonalakat húzott. Lehet, hogy rajzolt, írt, vagy összevissza firkált. Még senki sem látta, hogy zavarában milyen ábrákat vet a papírra. Pedig biztosan tanulságos lenne. Pszichiáterek, valamint a lélek egyéb ismerői vaskos és értékes tanulmányokat tudnának összeállítani az ő ideges firkálásaiból.

Jött a pincér, még a számla nélkül.

- Bocsánat uram – mentegetőzött. - Egy kicsit várni kell, hosszabb lett a fogyasztás, mint amire számítottunk.

A férfi megértően biccentett a fejével. Tényleg sokat fogyasztott. Ott volt például a megfigyelési ügy. Amikor, frissen megválasztott miniszterelnökként azt mondta a Parlamentben, hogy az előző kormány közpénzen, titkosszolgálati eszközökkel megfigyelte őt és párttársait. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. Bíróság is kimondta, hogy hazudott. De arra jó volt, vagy legalábbis annak látszott, hogy elterelje a figyelmet a Fidesz-közeli fantomcégek eladásáról.

Kinézett az ablakon. Lassan, ráérősen céltalanul hulltak alá a levelek. Valahol, távol az Országház körvonalai látszottak. Szép ez az épület, kár, hogy sohasem tudta megszeretni. Nem is nagyon járt be, ha csak tehette, inkább máshol időzött.

Megint eszébe jutott egy mondat. Mennyi jó mondata volt az elmúlt 16 évben! Itt van például egy valódi csemege: a Parlament ellenzék nélkül is működik. Ezt is ő mondta, még akkor, amikor ő volta miniszterelnök.

Most nem ő az. Egy valamikori KISZ-es figura ül a helyén, aki áprilisban őt a porig alázta egy tévévitán. Ösztönösen megrándult a szája, a kezében lévő ceruzával idegesen rajzolni kezdett az asztalterítőre. Senki sem tudja, mit rajzolt. Kicsi tankot? Akasztófát?  Sárazsadányi szőlőket? Állítólag már az óvodában is Vezénylő Tábornoknak hívták a társai. Ha belépett az ebédlőbe, a többiek felállva üdvözölték. Az óvó néniknek meg úgy köszönt reggel: oszt jó napot!

Ha ma lennék kisfiú, legföljebb agronómus lehetnék, vagy traktoros. Ezen eltűnődött egy kicsit, különösen a traktorosság tűnt tetszetősnek. Traktorral a Kossuth térre! – majdnem akkora élmény, mint amikor Bostonban, az állami pénzen, 32 millió forintért bérelt különrepülőn átvette azt az egyetemi kitüntetést.

Na, végre itt van az a tetű pincér. Mi tartott ilyen sokáig? Te jó ég, ez nem számla, ez egy vaskos füzet. Sőt, nem is füzet az, hanem könyv.

- Itt van uram a számla!- tette le elé a pincér. – Nem kell azonnal fizetni. Van rá 72 órája.

Diszkréten hátrébb lépett, a szomszédos asztalt kezdte törölgetni. Megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Nem akart zavarni, tudta, van elég baja a vendégnek nélküle is.

A középkorú férfi olvasni kezdte a hosszú listát. Először csak kisebb tételek jöttek. Hosszú Bájtok Éjszakája, Torgyán, Szabadi, Pepó doktor, Országjáró, Ezüsthajó. Tovább vizsgálta a tételeket, semmi különös.

A szerver feltörésénél megállt. Mintha csak tegnap lett volna, merengett néhány másodpercig. A Magyar Vizslára is emlékezett, meg hogy egy ideig több mint 100 millióval tartoztak a Magyar Postának.

Hopp, van itt valami! Mi ez az 1 milliárd forintos tétel? Rendőrség, 2006, szeptember. Na, ez már érdekes, nézzük csak! 460 millió forint a rendőrök túlóra pénze, a többi a felszerelés, vízágyú, könnygáz, kordonok. És az új, ütésálló pajzsok, sípcsontvédők, hogy a kővel dobálózó, autókat felgyújtó lánglelkű szabadságharcosok ne tudjanak kárt tenni a közrend védelmére odavezényelt egyenruhásokban.

Megint összevonta a szemöldökét. Nem is tudtam, hogy ilyen sokba kerül a könnygáz, gondolta. Ismerek valakit, az olcsóbban is szerzett volna.

Újabb tétel, 300 millió: a Magyar Televízió székháza. Ott sem voltam, gondolta magában. Békésen aludtam otthon, a lányom szólt éjjel fél 2-kor, hogy a forradalmárok kifosztották a tévé büféjét.

Lehajtotta a fejét, szomorú volt. Tudta ő, hogy sokba van ennek az országnak, de hogy ennyire drága, azt álmában sem gondolta volna.

Te jó ég, itt a végén van egy kipontozott összeg!

- Pincér, miért nincs ideírva, hogy mennyibe kerül?

A főúr abbahagyta a sertepertét, szolgálatkészen odalépett a vendéghez.

- A társadalmi béke megzavarása – mondta. – Félelemkeltés, uszítás, gyűlölet felszítása. Ez egy új tétel uram, korábban sosem volt ilyen, még csak most árazzuk.

A férfi, aki valaha híres futballista szeretett volna lenni, de csak a miniszterelnökségig vitte, összezárta a vaskos számlatömböt.

- És hogy fogom ezt én mind kifizetni? –kérdezte.

- Ne aggódjon a kedves vendég! – válaszolt a pincér. – Mondtam már, Önnek, hogy kap 72 órát.

Fiatal nő, kisvállalkozó, naná, számla nélkül. El van keseredve, mondja, hogy miért. Van néhány milliója a bankban, és most nem tudja, hogy hova vigye. Azt mondja, fél, hogy ezek erre a pénzre is ráteszik a kezüket. Ezeknek, semmi sem szent, már a bankban sincs biztonságban az ember pénze, teszi hozzá.

Kérdezném tőle, hogy kik azok az ezek, akiktől a pénzét félti, de inkább hallgatok. Régről ismerjük egymást, tudom, világéletében a Fideszre szavazott, ha most vasárnap lennének a választások, ma is így tenne. De a pénzét azért félti. Nem kérdezek semmit, tudom, ő is tudja. Csak magamban morgok egy kicsit: te is rájuk szavaztál, vazze!

Rájuk szavazott, de most tőlem várná a választ. A párnacihát mégsem ajánlhatom, ha külföldi bankot javasolnék,  hazafiatlan lennék.

Valamiért nem áll össze benne, hogy ezek azok. Vagyis az övéi. Merthogy a politika, a gazdaság nem magától csinálódik, hanem valakik csinálják, alakítják, miattuk van az, ami. Nem magától lett bóvli az ország, sokak „munkáj”a van benne.

Még aznap a Facebookon. Fiatal és nő, szintén régi ismerős. Fidesz-fan, hitében megingathatatlan, véleményéből mozdíthatatlan. Hitt bennük, mint állat. Panaszkodik országnak-világnak. Mi lesz majd, hogy fizetni kell a bölcsődéért. Ki volt az a marha, aki ezt kitalálta? Látott-e már gyereket közelről, élt-e már bérből és fizetésből?

Lájkolnám a bejegyzést, írnám az üzenőfalára, hogy te akartad, te szavaztál rájuk vazze, hiába óvtalak, és intettelek. Edd meg, amit főztél, aranyanyám, most láthatod, mi lett abból, hogy az eszed helyett a szívedre hallgattál.

Pontosabban, az indulataidra.

Persze, nem írok neki semmit, tudja ő ezt nélkülem is.

Mint ahogyan azokat az orvosokat sem bántanám, akik egy társaságban azon keseregnek, hogy ezek az agyatlan barmok (megfogalmazás tőlük) az is szétverik az egészségügyben, ami nemrég még működött. Kérdezné a bennem lévő kisördög, kik azok az agyatlan barmok, akik szétverik, de tudom, csak vita lenne belőle, veszekedés. Mert azt már látják, hogy nagy a baj, és egyre nagyobb lesz. Kapkodás, rögtönzés minden szinten. De még valamiért nem állt össze bennük, hogy a sajátjaiknak köszönhetik azt, ami most, mindenki mással együtt, nekik is rossz.

Szorong a pedagógus-ismerős, hogy most majd mi lesz az iskolákkal. Meg persze főleg velük, tanárokkal. Az életpályamodell, ami be lett ígérve, arról már egy ideje tudják, hogy kamu. Pénz nincs rá, szándék csak szavakban, utcára kerülnek sokan, ha nem történik valami. A gyerekekről, akiket tanítaniuk kéne, nem is szólva. Velük mi lesz?

Te is rájuk szavaztál, vazze! Emlékszel, mekkorákat vitatkoztunk? De te hittél a fenékig tejfel elméletében, abban, hogy kolbászból lesz a kerítés, és csak akarni kell, hogy eljöjjön a Kánaán.

Rájuk szavaztál, vazze! Mondanám, de tudom, fölösleges. Tudja már ő is, nem hülye.

Kérdés helyett inkább hallgatok. Jó érzésű, tisztességes embereket bántanék meg a hitükben. Barátaimat, ismerőseimet. Nem a vallásos hitükben, hanem abban, hogy egy pártért, s különösen annak örök és megbonthatatlan vezéréért rajongtak.

Tudják, látják, mondják is, hogy ezek, az övéik elkúrták az országot, de mondani még nem merik.

Félnek. Tartanak attól, hogy szembesülniük kell önmagukkal, és rá kell ébredniük, hogy akikben vakon bíztak, csúnyán rászedték őket. Kihasználták a hiszékenységüket, visszaéltek a jóindulatukkal, ráadásul nem is különösebben ügyes furfanggal, hanem azért, mert könnyen hagyták becsapni magukat.

Jó éjszakát gyerekek, jó éjszakát Magyarország!

Könnyű álmot nem ígérhetek: nehéz lesz az ébredés.

Ami most van, az mindannyiunk szégyene. Valamilyen szinten mind tehetünk arról, hogy idáig jutott az ország. Hogy jogaitól, javaitól és jövőjétől megfosztott hely lett a haza.

A szégyen közös, ám a felelősség nem egyforma.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Lomnicit, Oszkót, Barroso-levelet, bármit, amiről azt hiszik, hogy még jó lehet valamire.

Bűnösök azok is, akik hittek a fülkeforradalomban. Hittek az egymillió új munkahelyben, a beinduló gazdaságban, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Hittek benne lojalitásból, vagy azért, mert tényleg hinni akartak.

Sokan egyszerűen csak butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De erre sincs mentség, legföljebb magyarázat. Nem tudni valami tudhatót, nem tájékozódni, nem gondolkodni – nem bűn, hanem több annál: hiba.

Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem eléggé, nem elégszer, nem a kellő hangerővel. És nem győződtek meg arról, hogy a hangjuk eljut-e mindenkihez. Azokhoz is, akiknek nem kenyerük a szó.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ilyet nem lehet megcsinálni. Mert most más időket élünk, mint a múlt század harmincas-negyvenes éveiben.

Akkor is azt hitték, akikkel akkor is megcsinálták.

A világra nem lehet számítani. Európa a túlélésért küzd, Amerikában választások lesznek – csak keveseket érdekel, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám (mindenre) elszánt csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam megzakkant ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Röghöz köti őket, ha ahhoz van kedve, agyon adóztatja, ha erre van szüksége. Lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi agyunk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.

„Gondolkodnak helyetted, /milyen jó, hogy vezetnek, /a fejétől bűzlik a nép.” Ezt énekelte a Neoprimitív együttes 1981-ben, és most nagyon nem jó arra gondolni, hogy a harminc éve született szöveg aktuálisabb, mint akkor volt.

Az ország nagy része még mindig nem tudja, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte, esélye sincs tisztességes, pártatlan bírósághoz.

Élethez, levegőhöz.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: úri huncutság.

A felelősségünk nem egyforma, ám a szégyenünk közös.

Mi kérünk elnézést. Európától, a világtól, magunktól.

Orbán után is van élet.

Sokak szerint, csak utána kezdődik. Nem kell ehhez ellenzékinek lenni, a nagyobb kormánypártban is egyre többen látják, hogy Orbánnal nem mehet tovább. Vállalhatatlanná vált a miniszterelnök, sorry, Viktor, mondják, a te időd lejárt.

Nem valamiféle megvilágosodás ez, szembenézés a múlttal, bűnhődés, hanem józan pragmatizmus.

Orbán ma már szalonképtelen. Európában, a világban, mindenütt. Magyarországon is az – sokan látják, de még nem elegen.

Európában azonban már jó ideje idegen test. Vele már Magyarország nem tud semmit sem elérni, vele már nem lehet megbecsülést, dicsőséget szerezni. De még tőkét, befektetést is csak nagyon nehezen. És egyre drágábban – a piacok beárazták Orbánt.

Orbánnak ezért mennie kell. Nem ellenzéki álmodozás ez már, hanem realitás. Tudják ezt a Fideszben is, és már készülődnek. A Kedves Vezetőt nem az ellenoldal, hanem az övéi fogják letaszítani a trónról. Ha majd egy nap tőrt találnak a szívében, tudható lesz, hogy az ő soraikból lépett elő Brutus, az Orbán-közeliek között kell keresni a tettest. Azok között, akiknek fontos, hogy a Fidesz hatalmon maradhasson.

Orbánnal ez már nem megy. Szalonképtelen, falusi Elvis Presley. Az európai asztalnál beleböfög a levesbe, fogdossa a felszolgálólányok fenekét, és beletörli száját a terítőbe. Kanalat nem használ, a késsel csikorog a tányéron, a villát ellopja.

Ifjútörökök, akik a vezér helyére léptek volna, mindig is voltak a Fideszben. Idáig minden ilyen próbálkozást elfojtott a Kedves Vezető, a megbuktatására tett kísérletek nem sikerültek. Nem semmisítette meg az ellene vétkezőket, szem előtt hagyta őket, hogy lássa, mit csinálnak. Kósa polgármester és alelnök, Rogán polgármester és gazdasági tótumfaktum, Lázár jelenleg frakcióvezető, lehet, holnapra miniszter lesz.

Pokorni már nem is hajt, belefáradt a hiábavalóságokba - ő már Hoffmann Rózsa skalpjával is beéri. Az alapító – lapító? – atyák közül Áder és Szájer a külső körön vannak, onnan nehéz beljebb kerülni. Kövér még Orbánnál is népszerűtlenebb, ha nem figyel, könnyen a Jobbikban találja magát. (Lélekben már régen ott van).

Varga Mihály ideje jön. Régi motoros, csöndes, halk szavú, szakember. Látszólag a háttérben van, ám úgy hírlik, ő a várományos. A kisebbik rosszat látják benne, még azok közül is sokan elfogadnák, akik nem kedvelik a Kedves Vezető pártját.

Látszólag persze nincs sehol, sőt, volt idő, amikor úgy tűnt, még a föld színénél is mélyebbre zuhan. Amikor a svéd típusú nyugdíjrendszer bevezetését pedzegette egy interjúban, abba majdnem belebukott.

Látszólag.

Mert van olyan opció, hogy a front első vonalából csupán eggyel hátrébb rendelte a Vezénylő Tábornok. Hogy még véletlenül se kaphasson sebet, súlyosat semmiképp. Mert rá még szükség lesz, szükség lehet.

Szükség van. A szó minden értelmében: szükségben nem szűkölködünk.

Orbán meg amúgy sem akart mindig miniszterelnök lenni. Jó lesz neki odafent a Sándor Palotában, szebb a kilátás, szélesebb a horizont.

Schmitt Pál pedig érdemei elismerése mellett.

Megrendült egészségi állapota miatt.

Más fontos beosztásba.

Tárogatózhat majd kedvére, zongorázhat a gyerekeknek napestig, ápolhatja az anyanyelvet ezerrel.

Orbánnak mennie kell.

Felkészül: Varga Mihály.

Van egy gyűlölt honfitársunk, úgy hívják, hogy Azelmúltnyolcév. Különös vezetékneve dakota származást sejtet, s valljuk be, van is benne valami: a kormányhoz közeli politikusok, és a hatalomhoz hű média aggatták rá ezt furcsán hangzó elnevezést. Azelmúltnyolcév keresztnevekben sem szenved hiányt, számosan vannak neki azok is: Hibái, Bűnei, Rombolásai, Elkúrásai.

Orbán Viktor jegyzetei, bennük áthúzva Azelmúltnyolcévről

el nem mondott mondatok

Ez a honfitársunk tehet mindenről, ő minden bajok forrása, ha nem lett volna, ma minden másképpen lenne. Karba tett kézzel, külső szemlélőként néznénk a világ válságát, újsághír lenne számunkra az eurozóna összes nehézsége. Ezt maga a miniszterelnök mondta a parlamentben, el kell hát hinnünk, és nem csak azért, mert ő még soha sem hazudott, hanem azért is, mert a kormánypárti képviselők nagy tapssal fogadták a bejelentést. Márpedig ők nem úgy kerültek a parlamentbe, mint a többi képviselők, akik nyilván csak véletlenségből estek be a padsorok közé. A kormánypárti frakció tagjait a zemberek küldték a parlamentbe, hogy - ellentétben az miniszterelnököt most hátba támadó ellenzékkel -, megvalósítsák a magyarság ezeréves álmát.

Ma Azelmúltnyolcév az első számú közellenség. Nélküle most nem érintene bennünket Európa és a Nyugat hanyatlása, és minden úgy lenne, mint régen, a szocializmus dicsőséges esztendeiben, amikor a határainkon megállítottuk az inflációt, megtorpantattuk a válságot, és a hivatalos jelentések szerint még az influenzajárvány is visszahőkölt. (Bár azért időnként kijátszotta a határőrök éberségét.)

Nem lehet jó most Azelmúltnyolcév helyében lenni. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy ő tehet mindenről, sorra lepleződnek le a gazemberségei. Öröm az ürömben, és ez a magyar nép történelmi szerencséje, hogy olyan kormánya van, mint amilyet választott magának. Szabadságharcos, szuverén és fülkeforradalmár, amely nem ortodox módon ugyan, de helyreállítja Azelmúltnyolcév pusztításait.

Akár akarjuk, akár nem, de leginkább bármi áron.

Ezért kellett az elmúlt másfél évben többször is bedönteni a forintot, lenyúlni a magánnyugdíjpénztári vagyont, ezért volt szükség a visszamenőlegesen hozott intézkedésekre, amelyek bizonytalan jogi környezetet teremtettek, és ily módon a befektetőket és a tőkét menekülésre késztették. (Jelentkezzen, aki az utóbbi másfél évben befektetni vágyó külföldi pénzembert látott hazánkban!)

Azelmúltnyolcév miatt volt szükség Európa legszégyenletesebb médiatörvényére, a közmédiában hithű janicsárok és közkatonák kinevezésére. Ezért kellett a köztévé adósságait és járulékait elengedni, akár azon az áron is, hogy másoknak, akik nem köztévé, hanem, teszem azt, magánemberek, több adót fizetni. Ezért volt szükséges az Alkotmánybíróság jogköreit csorbítani, Fidesz-közeli, a regnáló hatalomhoz lojális legfőbb ügyészt kinevezni, most pedig, legutóbb, az Orbán-család bizalmasát, a miniszterelnök feleségének kollégiumi szobatársát a bírói testület élére kinevezni.

Valljuk be töredelmesen, hogy Azelmúltnyolcév miatt volt kénytelen tizenkét fideszes megyei elnök közpénzen az Azori-szigetekre utazni, hogy az amúgy nem létező páneurópai romastratégiát tanulmányozza. Többen közülük a feleségüket is magukkal vitték, de nem azért, mert halmozni kívánták volna az élvezeteket. Ellenkezőleg, a piszkos tizenkettő egyike nyilatkozta, hogy még mindig jobb, mintha a titkárnőjüket vitték volna magukkal. Amivel, ha akarnánk, sem tudnánk vitatkozni: a napnál is világosabb, hogy mindez nem csupán áldozatvállalás volt a részükről, de a Fidesz családcentrikus jellegének a demonstrálása is egyben.

Három gyerek, négy kerék, egy utazás.

A napnál is világosabb, hogy Azelmúltnyolcév miatt rossz minden. És nem azért, amint azt egyre többen kapizsgálják: hogy az elhibázott gazdaságpolitika, a nemzetközi szervezetek elleni értelmetlen és szükségtelen izmozás, és a kormányzati szintre emelt impotencia miatt kellenek az egyre inkább koncepciós jelleget öltő kirakatperek.

Nem mintha összefüggést mernék felfedezni az ötvenes évek és a mai magyarországi viszonyok között, csupán jelzem, hogy nemsokára, december 27-én ünnepelné 111. születésnapját egy zseniális kis-nagy ember, Királyhegyi Pál. Akinek a nevéhez fűződik az a legendás távirat, amelyet persze soha nem küldött el, de a nagyon is létező szocializmus idején barátainak, ismerőseinek széles körben terjesztett. A távirat címzettje Sztálin volt, a szövege pedig így hangzott: "A rendszer nem vált be stop Tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop".

Éjjel, nappal, minden hullámhosszon.

Ha egy magántévé, vagy egy párt által pénzelt média hazudik, lelke rajta. Akik elhiszik, amit mond, akik szeretik, ha hülyének nézik őket, nézzék tovább, rendületlenül.

Akiknek nem tetszik, nem fogják nézni.

Ám az, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott média, a mi pénzünkért a mi képünkbe hazudik, normális országban elfogadhatatlan.

December 3-án előbb a Duna Híradóban, majd azt követően az M1 esti Híradójában is hamisítás történt. A nőügyeiről is elhíresült püspök, Tőkés László nyilatkozott a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok kapcsán, mögötte Lomnici Zoltán volt főbíró, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke beszélgetett valakivel. Ezt kellett volna látnunk a képernyőn, ám a nézők csak Tőkés Lászlóban gyönyörködhettek, a mögötte álló Lomnicit, amint az a bűnügyi tudósításokban szokás, kitakarták.

A turpisságra véletlenül derült fény, egy internetes portál fedezte fel a csalást, és kürtölte bele a virtuális világba. A közszolgálati média természetesen nem vett tudomást az esetről, akkor kezdtek el foglalkozni a történtekkel, amikor már nem volt esély arra, hogy el lehessen hallgatni.

Bocsánatkérést ígértek és teljes körű vizsgálatot. Előbbi meg is történt: elnézést kértek Lomnici Zoltántól, a - megfogalmazásuk szerint - súlyos szakmai hibáért. Egy nappal később már a vizsgálat eredményét is közzétették: hárman hibáztak, a vétkesek vezérigazgatói figyelmeztetésben részesültek.

Az 1971-ben készült politikai krími - Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek – elhíresült mondata jut az eszünkbe: A vizsgálat lezárult, felejtse el.

Nem felejtjük el. Sem ezt, sem a többit, amik már voltak, és azokat sem, amelyek még csak ezután lesznek.

Lomnici Zoltán elfogadta a bocsánatkérést, részéről az ügy lezárult. Magánügy mondhatnánk. Mi, választópolgárok, akiknek az adóforintjaiból működtetik a közmédiát, már nem lehetünk ennyire nagyvonalúak.

Nem szakmai hiba történt.

Szakmai hiba, ha nem indul el egy bejátszásra odakészített felvétel. Ha rosszul hallatszik a nyilatkozó hangja. Ha egy nevet rosszul írnak. Ha egy közszereplő titulusa helyett véletlenül más sarzsit írnak a képernyőre. Szakmai hiba, ha Orbán Viktort nem miniszterelnökként, hanem figyelmetlenségből államfőként emlegetik. Ha azt írják, hogy a piszkos tizenkettő, azaz a 12 Fideszes megyei elnök, nem az Azori-szigeteken, hanem a Fidzsi szigeteken tanulmányozta közpénzen az amúgy nem létező páneurópai romastratégiát.

Ezek szakmai hibák, mert figyelmetlenségből, vagy/és hozzá nem értésből adódnak. Ami december 3-án a két közszolgálati televízióban történt, az nem szakmai hiba, hanem hazugság, hamisítás, torzítás. Azt állítani, hogy alapos vizsgálat történt, pedig nem más, mint maszatolás, mellébeszélés.

Ha volt is vizsgálat – információk szerint nem volt – annak eredményét nem kötötték az orrunkra. Három ember hibázott, írta a hivatalos közlemény, súlyos szakmai hibát vétettek.

Ki volt ez a három ember? Alapból ez lenne az első, ami fontos lehet. Fontos, de nem a legfontosabb. Mert nyilvánvaló, hogy nem azok az igazi bűnösök, akikkel a piszkos munkát elvégeztették. Nem a szerkesztő, a riporter és a vágó tehet arról, ami ma a közmédiában történik. Hanem azok a főnökök – és az őket kinevező megbízóik - akik olyan légkört teremtetettek az általuk vezetett intézményekben, hogy normális üzemmenetté vált a hazudozás, a hírek elferdítése, elhallgatása.

Valószínűleg, soha nem derül ki, mi történt valójában. Hogy kinek az utasítására tüntették el Lomnicit, és főként, miért. Kinek állt útjában a volt főbíró, kinek volt valamiért nemkívánatos a személye.

Egyszer talán tényleg lesz valódi vizsgálat. Olyan, ami arra keresi a választ: kik a felelősek azért, hogy az állampolgárokat – nemcsak a Lomnici-ügyben – megfosztották a tisztességes tájékozódás lehetőségétől?

A hatalom nélküliek hatalmáról olvasok egy könyvet. Érdekes és fontos könyv, Civil bátorság a címe, rólunk, hétköznapi emberekről szól. Azokról, akik a mindennapokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy velünk mindent meg lehet csinálni. És ezért, mert ezt hisszük, tényleg meg is csinálnak velünk mindent.

Steve Crawshaw és John Jackson írták a könyvet, Václav Havel jegyzi az Előszót. Az egykori cseh ellenzéki vezető, későbbi köztársasági elnök ezt írja a könyv előszavában: „Ma a világban több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni. Ez a könyv azoknak adózik tisztelettel, akik tesznek azért, hogy igazságban éljenek, és tudják, ennek van hatása. Nem csak a jelenről és a múltról szól. Meggyőződésem, hogy a jövőről is.”

Az igazi érdem, hogy ezt a kiváló kötetet mi is olvashatjuk, a fordítóé, Igaz Kataliné, aki, miután angolul elolvasta, fontosnak találta, hogy magyarul is megjelenjen. Kiadót keresett és talált hozzá. (Nem volt könnyű, de ez másik történet.)

A civil bátorság ma minden másnál fontosabb. Békeidőkben ezt szerencsére nem tudjuk, és jó is, hogy olyankor nem kell tudnunk. De vannak helyzetek, amikor az ember kockáztatni kényszerül. Az ember ugyanis, kockáztató állat, bizonyos egyedei – nevezzük őket hétköznapi hősöknek – akkor is megtesznek bizonyos dolgokat, amikor tudják, hogy abból bajuk lehet. Életüket, egészségüket, szabadságukat kockáztatják. Máskor „csak” az állásukat, előmenetelüket, hivatali megítélésüket. Azt, hogy a fensőbbség nem tartja őket politikailag megbízhatónak.

80 történetet gyűjtöttek egybe szerzők a világ minden tájáról. Vannak köztük már-már mulatságos, a humor fegyverével harcoló esetek. Például, amikor a lengyelek Jaruzelski diktatúrája idején a közszolgálati híradó műsora alatt kitették a tévéiket az ablakaikba. Később a készülékeket babakocsiban sétáltatták, így demonstráltak a köztévé hazugságai ellen. Némiképp pikáns, ám hatásos a kenyai és a kolumbiai asszonyok szex-sztrájkja, akik testük megvonásával vették rá a hatalom férfijait, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. És akadnak persze komorabb történetek is.

Minden diktatúra félelmetes és ijesztő. Nem önmagáért az, hanem azért, hogy az egyes ember hajlamos legyen azt gondolni: a diktátorok hatalma időben és térben végtelen. Hogy örökké tart, és soha sem lesz vége - aki ma uralkodik, az lesz a Vezér holnap is.

Épp ez az elnyomók legfőbb eszköze, ez kezükben a csodafegyver: hogy félelmet keltenek, hatalmukat hatalmasnak és megingathatatlannak mutatják. Ha sokáig és hangosan sulykolják a hazugságokat, az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy talán mégsem neki van igaza. Hogy egyedül van, vagy csak nagyon kevesek állnak mellette.

Pedig, sokan vagyunk, többen, mint gondolnánk. Sokan vagyunk, akik szeretjük a demokráciát, a szabad választást – legyen szó pártról, párról, felekezetről, iskoláról.

Mindenről, ami szép, és fontos az életben.

A szabadságot szerető, hatalom nélküli hatalmasoknak, azaz nekünk, valódi polgároknak szól a Civil bátorság című könyv. A könyvben szereplő nyolcvan történet azt üzeni, hogy ne féljünk a félelmet keltőktől: csak akkor félelmetesek, ha félünk tőlük.

Lázár János, a Fidesz frakcióvezetője szerint nem "a kellemes ügyek dossziéit gyarapítja", hogy tizenkét megyei közgyűlési elnök november végén az Azori-szigetekre utazott az Európai Régiók Gyűlésére, ahol a Páneurópai Roma Stratégia elfogadásáról döntöttek. Jó tudni, hogy a Fideszben vannak dossziék a kellemes ügyekről, bár érzésünk szerint ezek az iratkötegek nem lehetnek túlságosan vaskosak. A kellemetlen ügyek dossziéi annál inkább, de ezekről, bár lett volna miről beszélni, ezúttal nem esett szó.

Nem létezik továbbá a Páneurópai Roma Stratégia sem, legalábbis azon megszólalók szerint, akik kommentálták a tizenkét Fideszes megyei elnök azori-szigeteki turnéját. Az Azori-szigetek viszont létezik, igaz, meglehetősen távol esik tőlünk, sőt, még az  „anyaországhoz”, Portugáliához sincs túlságosan közel. 1500 kilométer, repülővel kell menni, de megéri a fáradság, a Golf-áramlatnak köszönhetően ugyanis egyenletesen kellemes a klímája, a tengerpart finom és homokos, az emberek kedvesek – a helyszín tehát ideálisnak tűnik a Páneurópai Roma Stratégia megtárgyalására és elfogadására.

Az meg már majdhogynem demagógia, de minimum szőrszálhasogatás, ha valaki párhuzamot von az egzotikusnak is mondható utazás, valamint az érintett megyék anyagi helyzete között. Mégsem tehetjük meg, hogy elhallgatjuk: a tizenkét, Fideszes vezetésű megye az elmúlt években mintegy 187 milliárd forint adósságot halmozott fel, több helyütt, így főként az utazást gründoló megyei elnök szűkebb pátriájában, Pest megyében, gondok vannak az iskolák fűtésével, a gyerekek étkezésével. És persze sok minden mással, ami összefügg a csúnya anyagiakkal.

Amikor az ügy a Blikk cikke által kipattant, minden érintett azonnal roppant erkölcsös lett. Volt, aki azt nyilatkozta, neki sem tetszett, hogy ilyen messzire kell utaznia. Jobb lett volna a páneurópai romastratégiát Pozsonyban megtárgyalni, az közelebb van, és ő egyébként sem szeret utazni.

Nem vagyunk egyformák: a legtöbben szeretnek szép tájékon időzni, idegen városok kis utcáiban sétálni, nézelődni a boltokban, süttetni a hasukat a tengerparton. Mert ez is volt a programban, igaz, csak az utolsó napon - az azt megelőző két nap feszített tempójú, érdemi munkával, a páneurópai romastratégia megtárgyalásával és elfogadásával telt. Van hát jó hír is ebben a szomorújátékban: a páneurópai romák felemelkedésének mostantól semmi nem áll az útjában, különös tekintettel arra, hogy az Azori-szigetek, nem csak kellemes fekvéséről és meglehetős éghajlati viszonyairól, de a páneurópai romastratégiában betöltött élenjáró szerepéről is meglehetősen ismert a szakmai berkekben.

Végül persze, minden jóra fordult, mert a résztvevők úgy döntöttek, hogy az utazás költségeit, ahogy ők számolták, fejenként 200 ezer forintot, befizetik a megyéjükben működő gyermekintézmények számlájára. Hogy egy többnapos azori-szigeteki utazás lényegesen többe kerül, azon most ne nyissunk vitát, a lényeg a jó erkölcs, a feddhetetlen morál. És az, hogy mindenki jól járt: a gyermekintézmények némi aprópénzhez jutottak, a Fidesz megyei elnökei szép helyeken jártak, a páneurópai romák pedig büszkék lehetnek, hogy meg lett tárgyalva és el lett fogadva a stratégiájuk.

Ha úgy vesszük, ez az utazás még mindig kevesebbet kóstált, mint Schmitt Pál köztársasági elnök és felesége, az egykori tévétornász, Makrai Katalin amerikai turnéja. A rossz nyelvek szerint az elnöki pár három kint élő leányuk egyikét látogatta meg államköltségen. S bár ezt az értesülést nem áll módunkban megerősíteni, azt azért jelezzük: a Magyar Köztársaság első emberét, a Nemzet Gojóstolát senki hivatalosság nem fogadta az Egyesült Államokban. A legnagyobb skalpnak Volker egykori amerikai NATO nagykövet számított, bár az igazság kedvéért hozzátennénk, hogy elnökünk és felesége meghívást kapott az egyik ottani magyar szervezet Mikulás ünnepségére. Ha másért nem, ezért biztosan megérte ennyit utazni: az ottani gyerekek számára bizonnyal életre szóló élményt jelentett Schmitt és neje megjelenése. Kitörölhetetlen emlék, olyan, amelyet életük végig magukkal visznek, amelytől, ha akarnának, sem tudnának szabadulni. Cipelik mindhalálig, mint egy furcsára sikeredett, helyesírási kihívásokkal küzdő, ám alapjában véve joviálisnak látszó Mikulás-csomagot.

December közepe után néhány nappal újabb spekulációs támadásra kell számítani Magyarország ellen. Ez nem egy kocsmai beszélgetésben hangzott el, még csak nem is egy kávézaccból jósló jövendőmondó szájából, hanem a Magyar Köztársaság miniszterelnöke mondta, a szokásos péntek reggeli rádióbeszélgetésben.

Van azért ebben valami jó is: nem az, hogy már megint szembemegyünk az autópályán, hanem az, hogy a miniszterelnök a helyén van. Már aggódtunk, hogy mi van vele, merre jár: sehol sem volt, amikor bejelentették, hogy mégis tárgyalunk az egyszer már kipaterolt Valutaalappal, és akkor sem látta senki, amikor a növekedési prognózist lefelé kellett módosítani. Voltak, akik ebből arra következtettek, hogy a miniszterelnök gyáván megfutamodott, és mint rendesen, ezúttal is csak az övéi között, a házi tapsolói körében hajlandó mutatkozni.

Szerencsére nem így van: Orbán Viktor állja a sarat, mi több, beleáll a hazánkra támadó spekulánsok ütlegeibe, és esze ágában sincs meghátrálni. Azt pedig még ennél is jobb érzés tudni, hogy a mi titkosszolgálatunk, amelyet idáig oly sok kritika ért, és amelyről azt gondolták sokan, hogy leginkább saját állampolgárait figyeli, most megmutatta, hogy igenis az ország érdekében dolgozik. Talán még a nyertes lottószámokat is tudja előre, de ha azokat nem is, annyit mindenképpen, hogy december közepe után néhány nappal spekulációs támadás indul az ország ellen.

Ne tessék legyinteni, főleg nem poénkodni azon, hogy hát honnan is lehet tudni az ilyet. Már csak azért sem szabadna elbagatellizálni a kérdést, mert a spekulációs veszély valóban jelen van. Hazánk ugyanis minden más országnál erősebb és kiegyensúlyozottabb gazdasággal rendelkezik, dinamikus növekedési pályán vagyunk, gazdasági mutatóink párjukat ritkítják, nem kell csodálkozni azon, ha irigyeink nem csupán számosak, de legalább ennyire elvetemültek is.

Nem bír magával a világ, ne legyen majd meglepődve, ha előbb-utóbb kihúzza nálunk a gyufát. Köztünk szólva, már az is szép, hogy idáig kitartott a közmondásos türelmünk, és az ősmagyar agysebészet haladó vívmányainak segítségével, nem tanítottunk még móresre mindenkit.

Orbán valószínűleg kellemetlen bejelentésekre kényszerül, mondják a tamáskodók, a megszorításokat fogják majd Szijjártó miniszterelnöki szóvivő és Giró-Szász kormányszóvivő urak spekulációs támadásként kommunikálni. Ezért már most kérnénk a lakosságot, különösen annak felelősen gondolkodó hányadát, ne üljön fel a híreszteléseknek: ha, mint az újságok írják, néhány napon belül drágulnak a mobil-percdíjak, a tévézés, és a net, nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni.

Lehet ugyanis, hogy még annál is rosszabb történik: spekulációs támadás, amely szerencsére nem éri készületlenül a kormányt.

Ne akarjatok többet tudni! Legyen elég annyi: a kormány a helyén van, csapataink harcban állnak, a rugalmas elszakadás zavartalanul folyik. Mire a levelek lehullanak, katonáink élve, vagy halva, visszatérnek.