A kis Mészáros Roli valószínűleg már az anyatejjel szívta magát a dohányfüstöt. De az óvodában biztosan nemzeti dohánybolt volt a jele.

Önök most joggal kérdezhetik, hogy, Deutsch Tamás Európai Parlamenti képviselő mívesen megformált megfogalmazásával, ki a f…om az a Mészáros Roli. Kell-e ismerni őt, lesz-e belőle valaha érettségi tétel, állít-e szobrot a Nemzet Dohányboltosának a hálás utókor.

Nem tudhatjuk.

Van, amit azért lehet sejteni. Például azt, hogy Mészáros Roland, ez az immár 25 évessé cseperedett fiatalember, csak névrokona Mészáros Lőrincnek, Felcsút polgármesterének. Azt ugyan nem mondhatja el magáról, hogy sem rokona, sem boldog őse nem vagyok senkinek, merthogy csak a polgármesternek nem rokona ő. A polgármester beosztottjához, barátjához és üzlettársához már neki is van valamennyi köze. A fia ugyanis, de nekünk emiatt eszünk ágában sincs azt gondolni, hogy ebben a minőségében nyert el öt trafik nyitására engedélyt az ország különböző Auchan áruházaiban. Fóton, Dunakeszin, Törökbálinton, Dunakeszin és Miskolcon.

Ott voltak épp szabad helyek, erre merünk csak gondolni. Érthető, ha ott nyílnak ezek a nemzeti, az egészséges magyar dohányzást népszerűsítő trafikok, ahol a lehetőségek is vannak. Ahol még a füst is másképp csapja meg az embert, mint az imperialisták által üzemeltetett, egészségkárosító és zsíros extraprofitra szakosodott dohányboltokban.

Nem leszünk gyarmat.

Mészáros Roland, akiről most már tudjuk, hogy fiúi fokon csak Mészáros László felcsúti alpolgármesterhez fűzi némi rokonság, ezzel szemben a polgármesterhez mindössze ismeretség, nem egészen egy évvel ezelőtt alapított édesanyjával együtt egy céget. A Lando-Ker Bt. utóbb öt fióktelepet is bejegyeztetett: Miskolcon, Törökbálinton, Csömörön, Fóton és Dunakeszin. Nincs ebben semmi különös, Polt Péter legfőbb ügyészsége által vizsgálandó gyanús ügy még annyi sem. Csodát sem kell sejteni, mutyiról meg szó se essen. Köztudott, hogy a patkányok és egyéb természethez közeli állatok előre megérzik a földrengéseket és a szökőárakat. (Más kérdés, hogy mit kezdenek ezzel a tudással.) Miért épp az ember lenne kevesebb az oktalan állatnál. Nem pellengérre kellene állítani hát a Mészárosokat, Lőrincre, Lászlóra, Jánosra és Rolandra mutogatva, amiért kihasználták a kapcsolati tőkében rejlő lehetőséget, hanem követni a példájukat.

És az Auchan áruházláncot sem hibáztatnánk, amiért szerződött hőseinkkel. Ők is élni akarnak, és ebbe az is beletartozik, hogy boltjaikban dohányt áruljanak. Szegény Spar (ezt itt a reklám helye) már nem volt ennyire találékony, náluk a pénztáraknál az van kiírva, hogy július közepétől nem árusítanak dohányterméket. Lelkük rajta, amiért szakmailag annyira képzetlenek, hogy nem ismerik a Mészáros családot. Vagy más olyan családokat, akiket ilyen esetekben ismerni illene. Mészáros Lőrinc felcsúti polgármestert és rokonságát ismerni ugyanis üzleti alapvetés. Aki mégsem ismeri őket, vagy ismeri, de nincs velük jó viszonyban, például, mert elcsaklizott földekért hadakozik velük, az magára vessen, amiért most nem nyithat trafikot.

Csak jelzem, hogy Békéscsabán, a Korona Patika helyén is nemzeti dohánybolt nyílik. Aki nem hiszi, kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Az Akadémia illetékesei támogatják a római-parti mobilgát építésének tervét, közölte Tarlós István főpolgármester. Gagyog, s ragyog: mintha az lett volna a kérdés, hogy kell-e gát a Duna partjára. Hogy meg kell-e védeni az embereket és vagyontárgyaikat.

Nem ez a kérdés.

Azzal kezdeném, hogy elfogult vagyok a Dunával kapcsolatban. Szeretem a folyót, különösen a Római-partot. Ifjúkorom kedvenc színtere volt, ott töltöttem a nyarakat. Kicsiny, bérelt kabinunkban laktam, söröztem és bicikliztem, és persze rengeteget eveztem. Megszámlálni nem tudom, hogy hányszor eveztünk fel a Dunán, hol egy szigetkerülésre, máskor meg, amikor arra volt kedvünk, csak a Lupáig mentünk, vagy a Határ csárdáig.

Napokig tudnék mesélni arról, mit jelentett a Duna a hetvenes években és nyolcvanas évek elején. Nem csak nekem, hanem annak a sok ezer, többnyire nem a módosabbak közé tartozó kisembernek, akik ily módon jutottak egy kis vízi élethez, mozgáshoz, szabadsághoz.

Mert a Duna partja nem csak jó volt, de a szabadságot is jelentette az embereknek. A felhőtlen létezést egy olyan világban, amely nem volt mindig szórakoztató.

Nem kellett gazdagnak lenni ahhoz, hogy az ember csónakot bérelhessen, vagy tartson valamelyik csónakházban. A Hattyúban, a Lidóban, a Bibicben például. Mi a Vadkacsából szoktunk kivenni kielboat-ot, máig orromban érzem a csónakházak semmi mással össze nem téveszthető illatát. Aki járt ilyen helyen, emelt már le hajót az állványról, hogy azután egy görgős kocsi segítségével a vízre tegye, tudja, hogy miről beszélek.

Néha persze adódtak kellemetlenségek: időnként beköszönt a Duna, ha jól emlékszem, négy-ötévente öntötte el a telepeket. Ilyenkor kis műanyag kajakokkal közlekedtünk a kertekben, majd amikor levonult az ár, kitakarítottunk, meszeltünk és folytattuk az életünket.

Volt gát is persze, még ma is megvan. Csak nem a Duna partján, hanem egy utcával feljebb, a sok névváltozást túlélt, jelenleg Nánásinak nevezett úton. Ha jött a víz, csak a keresztutcák miatt kihagyott hiányokat kellett pótolni, és már védte is a gát az utcát, valamint a feljebb épített házakat.

Az ártér az ártér volt, azt nem védte semmi.

Azután jött a rendszerváltozás, és a Római-part fokozatosan megváltozott. Megszűnt a csónakházakat és a vízi telepeket kezelő Sportlétesítmények Vállalat, és helyette jöttek mindenféle cégek. Privatizáció, mondjuk így. A kisemberek fokozatosan kiszorultak. Kihaltak volna maguktól is, de a változások nem várhatták meg, míg természetes körülmények között tűnnek el az egykori bérlők.
Ma már csak néhány csónakház áll az egykori több tucatból, ki tudja kinek a kezelésében. Van viszont helyette más. Szép és drága társasházak, hotelek és az egykori kisvendéglők helyén korszerű éttermek. Megváltozott a Római-part összetétele – a melósok, diákok és nyugdíjasok helyett mára „új nép, másfajta raj” vette birtokba a partot.

Szép ez így is, különösen azok számára, akiknek ez így tetszik.

És a víz, amely nem hajlandó érzékelni a változásokat, ma is beköszön időnként. Elönti az árteret, ahová az említett korszerű házak és hotelek épültek. A tulajdonosok pedig gátért kiáltanak, ami megvédené őket és javaikat.

Amikor a Római-part ily módon átalakult, többnyire Tarlós István volt a III. kerület polgármestere. Neki (is) köszönhető, hogy a Római-part ilyen szépen kiépült, s az is, hogy most bizony meg kellene védeni az ottani épületeket.

A legtöbb közülük engedély nélkül épült, a még maradt „őslakosok” állítása szerint néhány befolyásos család tulajdonát képezik.

Most, hogy egyre gyakrabban jön ki a Duna, ezek az emberek bajba kerültek. Meg kell védeni őket és a javaikat - milyen ország az, amely nem védi meg a polgárait.

Itt térünk vissza az elején fel nem tett kérdéshez: hogy kinek a pénzéből kell megvédeni azokat a javakat, amelyek ártérre, lényegében engedély nélkül épültek. És ezért csúsztat Tarlós úr, amikor a mobilgát mellett érvel.

Mert a mobilgátat tényleg meg kell építeni. A valódi kérdés nem is ez, hanem, hogy azoknak adófizetőknek a pénzét kell-e erre költeni, akik soha életükben nem jártak a Római-parton, vagy régebben jártak, ám mára kiszorultak onnan, vagy azoknak, akik ma ebből hasznot húznak.

Korrektebb lenne, ha a Római-part árterén épült ingatlanok tulajdonosai maguk is hozzájárulnának a saját biztonságukhoz, és nem várnák el, hogy az állam – pontosabban: az adófizető polgárok - fizessék meg az ő felelőtlenségük árát.

Erről is meg kellene kérdezni az Akadémia valamelyik bizottságát.

Dögölj meg, ha nincs lakásod, se rokonod, se barátod, dögölj meg, ha senki sem vagy, s a híd alatt talál a fagy. Dögölj meg, ha itt születtél, vagy valahol máshol, fiatal vagy, középkorú, érhet a baj bárhol. Ha öreg vagy, nem kellesz, mert nem te vagy, kit várnak, szar lehetsz fönn csak a polcon, ne hidd magad lekvárnak.

Dögölj meg, ha alacsony vagy, közepes, vagy magas, tyúk a baromfiudvarban, szemétdombon kakas. Dögölj, meg, ha más vagy, mint más, vagy ha ugyanolyan, nem te döntöd el, hogy ki vagy, ők itt a tanfolyam. Dögölj meg, ha titkot tartasz, döngetsz dögös szeretőt, autód, házad van, mit szeretsz, keress egy temetőt.

Dögölj meg, ha elfogadod, amit neked adnak, lehetsz kövér katonája bármely győztes hadnak. Megdöglesz, ha a Nagy Testvért, nem nagyon szereted, és akkor is, ha kegyeit rajongva keresed. Szabad ember nem kell nekik, csak olyan, ki szolga, aki mindig tudja azt, hogy neki mi a dolga. Dögölj meg, ha gondolkozol, s kiátkoznak ezért, az anyjukat is eladják egy győztes színű mezért.

Dögölj meg, ha lekezelnek, s kilóra megvesznek, taccsra tesznek, ha akarják, és észre sem vesznek. Rád lépnek, ha helyben maradsz, s ha jelentkezel önként, magadtól, vagy parancsszóra szolgálod az önkényt. Feladatként fogod fel, vagy áldozatnak érzed, mindegy, neked sem lesz ettől édesebb a mézed.

Amikor már biztos volt, hogy jön az ár, a Kedves Vezető úgy döntött, hogy megvédi az ő népét. Kezébe kaparintotta az irányítást, kiment a gátra, csizmát húzott. Felemást, mert az legényesebb, és nyilatkozott.

Volt valami katasztrófavédelmis ürge is mellette, egy Bakondi nevű illető, az ő dolga lenne a lakosság és annak javainak a megvédése. Ám a Kedves Vezető semmit nem bíz a véletlenre, hátratolta a Bakondi nevű személyt, és ő maga mondott mindent.

Magamban bíztam eleitől fogva – ez járhatott a fejében. És mondta bele a tévékamerákba, ontotta az okosságot. Mi meg, egyszerű nép, csak néztünk, mint a moziban. Hogy valaki egyszerre ennyi helyen. Mindenhol és mindig.

Legény a gáton, így mondták ezt valamikor faluhelyen.

Az volt talán a legszebb, amikor a visegrádi polgármesternél bejelentkezett.  Hogy odamenne, mert ott most nagy a szükség. Üzenték neki, hogy ne menjen. Nem lehet menni, mert el van zárva az út. A víz zárta el. De a stábja kötötte az ebet a karóhoz. Visszaüzenték, hogy a főnök Visegrádra akar menni, onnan szemrevételezné a vidéket. Magyarországot, a birodalmát. Amit minden körülmények között visszaszerezne a Dunától, hogy odaadhassa az embereknek.

Nincs ebben semmi kommunikációs trükk, választásra való kacsintgatás. Belülről jövő késztetés ez, tenni akarás.

Megint mondták, hogy most nem lehet odamenni. Helyzet van, nincs ember és kapacitás a miniszterelnök fogadására. De neki most ott van jelenése, építsenek gátat, hogy odamehessen, ezt üzente megint.

Nem tudnak neki külön gátat építeni, mondta a polgármester. 150 ezer homokzsák kell hozzá, meg egy csomó ember. Akiknek most más a dolguk, mint a miniszterelnök fényezése. Menteni kell, ami menthető. Embert, állatot, vagyont, életet. De ő menne mégis, így a Kedves Vezető.

Nem a fontoskodás miatt, hanem küldetésből kifolyólag. Majdnem olyan ez, mint egy Videoton meccs: azt sem lehet kihagyni soha.

Ha annyira akar, jöjjön a vízen, üzenték mérgesen.

És az árvízi hajós elindult. Hajóval vágott neki a megáradt folyónak, ahonnan egyébiránt biztonsági okokból leállították a közlekedést. Mert az áradó Duna nem tűr meg a hátán semmit, amit nem ő maga teremtett.

Megtehette ezt a vén folyó, itt neki van kétharmada.

Azt tesz, amit akar.

Nem tudott kikötni a hajója, a Kedves Vezető dolgavégezetlenül távozott. Még jó, hogy ép bőrrel megúszta. A Duna, tudjuk, nem viccel, békeidőben is jó vele vigyázni, árvíz idején különösen nincs tréfálkozós ledvében.

A vízen járás ezúttal elmaradt, ám ne legyenek illúzióink: hősünk biztosan nem adja fel. Látjuk mi még feltűnni őt zavaros vizeken, amint felemás gumicsizmájában a Bakondi nevű illetékes személyt szólítja: mennyi ez még? - Már hogy értve? – kérdez majd vissza Bakondi.

És akkor végre békesség lesz, amerre a szem ellát. A Duna is elkushad végre, és szeretet költözik minden magyarok szívébe.

A rakodópart alsó kövén ülnék és nézném, hogyan úszik el a dinnyehéj. De nincs rakodópart, vagyis, valahol még megvan, mélyen a víz alatt, láthatatlanul.

Azért a víz az úr.

Ezt persze nem mindenki tudja, vannak, akik azt gondolják, hogy az árvíz sem más, mint olcsó bolsevista trükk. Látványos háttér és díszlet a Nagy Nemzeti Mutatványhoz: csak azért kellett ez a sok víz, hogy a vak is lássa, velünk nem lehet kikukoricázni.

A Belügyminisztérium ezúttal spórolt az sms-ekkel, talán, hogy ne lehessen szórakozni a világhálón, de az internet közönsége így is megtalálta a maga mulatságát: ha víz alá került a háza, ússzon át egy másik lakásba!

Pedig most tényleg nem a kormány tehet az árvízről. Még tán nem is Gyurcsány, bár ebben soha nem lehetünk biztosak, ebben az országban emberemlékezet óta mindenért ő a hibás.

Meg persze Brüsszel. Már régóta gyanúsak, tudható volt, hogy most is rosszban sántikálnak. Miután rájöttek, hogy a fülkeforradalom szabadságharcosait ortodox módon nem képesek térdre kényszeríteni, kitalálták nekünk ezt az árvizet. Perverz ötlet, de ezzel sem mennek sokra.

A kormány a helyén van, sőt a helyén is marad. Megvédenek mindenkit, trafikkárosultat, devizahitelest, átvágott pedagógust, meglopott magán-nyugdíjpénztári tagot. És a legszebb, hogy ezt nem kell kérvényezni, a megvédés alanyi jogon jár mindenkinek, akár kéri az illető, akár nem.

Nem is igazi miniszterelnök az, aki ilyenkor nem megy le az emberek közé. Kockás ingben, csizmát húzva, mert ez a trendi viselet, amikor a politikus terepre megy. És párbeszédet folytat a katasztrófavédelem főnökével. Egyszerű szavakkal fejezi ki magát, lassan mondja, hogy mindenki értse: - Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit. - Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben? - Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé a miniszterelnök. – Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter? – Onnan? Igen! – mondja Bakondi.

Bakondi György, ha van, aki ezt a nevet még mindig nem ismeri, a katasztrófavédelem főnöke. Ő felel árvízért, havazásért, földrengésért, ő az illetékes akkor is, ha netán valamelyik tűzhányónk kitörésre vetemedne. Az ő egyik alkutyája volt az a bizonyos Tóth úr, aki a Nagy Márciusi Hókáosz idején azt találta nyilatkozni, hogy a katasztrófavédelem nem azért van, hogyha kifogy otthon a kenyér, akkor az emberek őket ugrasszák el a boltba.

Ha nem mondta volna, még mindig ezt hinnénk. Tanulatlan barmok volnánk, még tán a Nemzeti Összetartozás Dalát sem tudnánk fejből elénekelni.

Ami azt illeti, nem szeretnék az árvíz helyében lenni, már most megmondom: nincs esélye. A miniszterelnök ugyanis maga vette kézbe a dolgok irányítását. Pedig már eddig is jó kezekben volt a gyeplő, a köztársasági elnök is mondta, hogy soha még ennyire nem volt szervezett a védekezés.

Azóta pedig még ennél is szervezettebb lett minden, láttuk a Facebookra feltett videókat, szakszerűség a köbön. Talán még a márciusi hóhelyzetben eltévedt székely kamionosokhoz hasonló történetből kellene valamivel több. Hogy a lakosság ne csupán tudja, de a saját szemével is lássa, amint a miniszterelnök fuldoklókat ment ki a vízből, kutyákat és egyéb kisállatokat helyez biztonságba.

Pelikán gátőr jut az eszünkbe, a felejthetetlen igazságaival: a Duna az jön, a Duna az mindig jön. A Dunával jó lesz vigyázni.

Örök időkre érvényes, megfogadásra érdemes intelem ez. Nem elég az összetartozás - összefogás is kell. Különben mehetünk a víz alá, vár bennünket a barackfa, amely alatt nem csupán mindenki táncol, de a talpasaink is egymásra lépnek.

Ha én pedagógus lennék, vagy ahogyan a sajtómunkások előszeretettel írják, a nemzet napszámosa, akkor most nem tüntetnék és elégedetlenkednék, hanem örülnék, mint majom a farkának. De nem ok nélkül, mint az oktalan állat, hanem azért, mert ideje van az örömnek. Hamarosan véget ér a tanév és közeleg a jól megérdemelt, ráadásul még Balog Zoltán miniszter is jó hírrel szolgált: szerinte ugyanis még soha nem volt ilyen közel a pedagógus életpályamodell, mint most.

Ha pedagógus lennék, el is hinném Balog úrnak. Nem véletlen ugyanis hogy ő a miniszter: élesebb a szeme az átlagemberénél, és a füle is hegyesebb. Ennél fogva mindenki másnál hamarabb meglátja, ha feltűnik a horizonton a pedagógus életpálya-modell, és mindenkinél előbb meghallja a lépteinek a dobogását. Ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy bárki lehetne miniszter, ami azért nem lenne jó, mert mit kezdene az ország ennyi miniszterrel, amikor pedagógusból is kevés van, és a trendek szerint a jövőben még ennél is kevesebb lesz.

Megjegyzem, én is érzékelem a pedagógus életpályamodell közeledtét. 3333 forintot kap ugyanis minden pedagógus pedagógusnapra, és bár vannak, akik nem átallják megalázónak tartani ezt az összeget, innen üzenjük a kákán is csomót keresőknek: nincs igazuk. Egy olyan országban, ahol havi 47 ezer forintból meg lehet élni (kecskével együtt még némi luxusra is futja), nem rossz pénz a 3333 forint. Még akkor sem az, ha bruttóként kell értelmezni, és levonásokkal együtt ennél jóval kevesebb.

Ám amelyik pedagógusnak ez sem elegendő, annak ott van a Nemzeti Összetartozás dala, amelyet június 4-én, a Nemzeti Összetartozás napján kell elénekelniük a diákoknak. Az egész költemény úgy felemelő, ahogy van, de a refrén még a többi résznél is veretesebb: „Álmodtam egy barackfáról, ami alatt mindenki táncol. / Veled álltam egy hatalmas körben, a puha fűben, egy harmatos réten. / A kezeink összeérnek, talpaink egymásra lépnek, / szemünkben a boldogság fénye ég. // Állj be te is a körbe! Táncolj, ahogy hajt a véred, / érezd, hogy a föld szíve dobban veled, / mert mind egyek vagyunk! // Érik már a barack, áldott föld gyümölcse!”

Nem bonyolódnék a vers értelmezésébe, és nem kukacoskodnék azon, hogy a barackfa - főként az őszi változata - köztudottan apróra növő növény. Olyan kicsiny, hogy alatta nemhogy táncolni, de még guggolni is igen körülményes. A talpaink egymásra lépnek gondolat viszont már csak azért is figyelemre méltó, mert Vonnegut Macskabölcsőjére emlékeztetheti az olvasót. (Persze, csak azokét, akiknek a szemében a boldogság fénye ég.)

Szóval, óva intenék mindenkit, hogy fennakadjon ilyen kicsinységen. Legnagyobb költőink sem voltak mindig csúcsformában, de ebbe most megint nem mennék bele, messzire vezetne, és nem lenne jó vége. Az a tény viszont, hogy a dal szövegét az egyik államtitkár felesége írta, mindenképpen a pedagógusok megbecsülésére utal. Megírathatták volna a szöveget egy osztályvezető középiskolás fiával, vagy, teszem azt, az egyik biztonsági őr nagymamájával – igaz utóbbi esetben nem biztos, hogy benne lett volna a barackfa alatt táncoló sokadalom.

Úgyhogy aki még ebből sem érzi ki a megbecsülést és a törődést, magára vessen. Hagyja ott a katedrát, keressen magának más elfoglaltságot. Álljon be a körbe és táncoljon, ahogy hajtja a vére.

Ez utóbbival biztosan jobban lehet keresni, mintha pedagógusnak tanulna az ember.

Szeretett Vezérem!

Ötvenéves lettél, megetted már a kenyerünk javát.

Engedd meg, hogy ebből az alkalomból.

Magam és néped nevében.

Szívem egész melegével.

Mint fénykép szobám falán.

Felállva, hosszan és ütemesen tapsolva.

Ötven év alatt egyetlenegyszer sem hazudtál.

Talán csak akkor, amikor azt mondtad, hogy te még sohasem hazudtál.

A többi, tudjuk, nem érdekes. Ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt, amit teszek.

Ezt is te mondtad, szeretett Vezérem.

Egyszer minden történet véget ér, a vezérek sorsa, hogy elbuknak. Mennek maguktól, mert belátják, hogy nincs tovább. Küldik őket, ha nem veszik időben észre, hogy vége.

Jönnek az újak, a trónkövetelők. Akik már most is szép számmal gyülekeznek az árnyékodban. Ugrásra készen várják, hogy veled, az örök és megbonthatatlan Vezérrel történjen valami.

Kósa? Lázár? Rogán? Ki lesz közülük a Nemzeti Együttműködés Brutusa?

Hangosan ki nem mondanák, amiről éjjel álmodoznak. Mocskos és perverz férfiálmaik a hatalomról szólnak, ami még a szexnél is izgatóbb.

Nem is igazi férfiember az, aki nem mer nagyot álmodni.

Egyikük sem államférfiúi alkat, de a Párt vezetőjének bármelyikük megteszi.

Hol van kőbe vésve, hogy egy párt vezetőjének államférfinek kell lennie?

Illene, meg jó is volna persze, de a politika nem így működik.

Talán éppen te mondtad Vezérem, de lehet, hogy valamelyik alkutyád, hogy a jófiúk elbuknak.

Csak mellékesen, és nem azért, hogy elkeserítselek: a rosszak hatalma sem tart örökké.

Szavamat ne felejtsem, 50. születésnapodon minden jót kívánok.

Lásd, mint fenn.

A Párválasztóról kellene most írni. Hogy milyen nagyszerű ötlet volt, és a megvalósítás is mennyire sikeres. Még úgy is, hogy a bajnaista anarchisták halfejjel dobálták a székely legények ismeretségét kereső fiatalembereket.

Nekem a nénik tetszettek a legjobban. Szépen ültek, decensen, ahogyan kell. Meg az is igen szignifikánsra sikeredett, hogy Soltész Miklós államtitkár házi sütemény nélkül is rohamosan közelít Selmeczi Gabriella morális mélységeihez.

Azért megjegyzem, van még mit tanulnia: az a halfej-dobálás egy kicsit durva volt.

Erről szerettem volna írni, de most másról kell. Nagyobb horderejű sikereink is vannak ugyanis, minthogy néhány eltévedt néni jól érezte magát a párválasztón. Komolyabb nagyságrendek, mondjuk úgy, az elmúlt három év.

Azt mondják, hogy rosszabbul élünk, mint három éve, de én ezt nem akarom elhinni. Miért is hinném, mi a jó nekem abban, ha elhiszem, hogy kevesebb jut mindenre, mint három évvel ezelőtt.

Inkább megpróbálom azt hinni, hogy most sokkal jobb nekem, mint amilyen akkor volt, amikor még sokkal rosszabb volt. Sikerülni fog, mert csak akarni kell. Bármikor képes vagyok becsapni magamat, és még felállva tapsolok is hozzá.

Lett például egymillió új munkahelyem. Nem vicc, és még csak berúgni sem kellett nagyon. Bárhová is nézek, mindenhol egy új munkahelyet látok. Van, ahol kettőt. Magyarország ma tele van munkahelyekkel. Beváltott ígéretekkel teli a padlás.

Egészen addig, amíg le nem söprik.

A magyar emberek pénzéért harcolunk, mondta Orbán Viktor a parlamentben. Ne adjuk neki oda, dugjuk el előle, mentsük, amíg menthető.

És a nemzetközi tekintélyünk is mekkorát nőtt az elmúlt három évben. Mi mást is tehetett volna, a gyerek is nő, ha csak éhen nem hal.

Szeretnek bennünket, magyarokat, irigyelnek a sikereinkért. Mert mertünk nagyot álmodni. (Milyen jó lesz majd kicsit felébredni!) Keresik a kegyeinket, a magyar diplomácia alig tudja távol tartani az országtól a jelentkező miniszterelnököket, államfőket, királyokat. Mindenki ide akar jönni, a mi miniszterelnökünkkel akar találkozni. Ellesni a titkot, hogyan lehet sikeresnek lenni.

Egy kézfogás a miniszterelnökkel, egy mosoly a Kedves Vezetőtől – szegény Merkel asszony már milyen kevéssel beérné.

A magyar gazdaság valóságos tündérmese. Özönlenek a beruházások, külön államtitkárság foglalkozik a jelentkezők távoltartásával. Egymás lábát tapossák a befektetők, a világ valamennyi multija nálunk fialtatná a pénzét. Mert tudják, hogy itt barátságos a gazdasági környezet és kiszámítható a jogrend. Nincsenek visszamenőleges rendelkezések, állami lenyúlás, zsarolás. Semmi sincs, csak a Nagy Nemzeti Összetartozás. Talpunk egymásba ér, egyetlen barackfa alatt elfér az összes magyar.

Hamarosan talán tényleg.

Jézus meg elmehet a két halával. Nyeretlen kétéves, kismiska ahhoz képest, amit a Kedves Vezető elért.

Most már mindegy, mi választottuk, mi szagoljuk.

Három nehéz év áll mögöttünk, de megérte. (Nem nekünk, de azoknak biztosan, akiknek tele lett a zsebük.)

Nekünk csak a hótökünk.

Kéretik észrevenni, hogy itt van már a Kánaán. Amíg szépen mondjuk, és nem tesszük kötelezővé a jókedvet, meg a bőséget.

Tessék sikeresnek lenni! Elégedettnek, jövőbetekintőnek, bizakodónak.

És mindenki találjon magának párt, mielőtt még mi keresünk neki!

Terike visszatért az ő Józsijához. Naponta ezer ilyen eset történik a világban, nem lenne nagy ügy ez sem. Csakhogy a mi Józsink, aki valójában Terike Józsija, országgyűlési képviselő. Balogh Józsefnek hívják, és nemrég még a Fidesz színeiben dolgozott a haza üdvéért, de amióta állítólagosan eltörte a Terike orrát, azóta függetlenként kénytelen a nemzet felemelkedésén munkálkodni.

Terike orra még áprilisban tört el, ennek pedig az volt az előzménye, hogy hőseink Szabikával (ő egy jelenleg 31 éves fiúgyermek) súlyosbítva egy lakodalmon vettek részt. Ittak valamelyest, ezt maga Balogh képviselő említette a médiának, azt is ő mondta, hogy innentől nem emlékszik semmire. Szabika mondta neki, hogy baj van, mert eltörött a Terike orra. Terike azt állította, hogy Balogh képviselő, aki Fülöpháza polgármestere is egyben, bántalmazta, ekkor szerezte a sérüléseit.

Balogh képviselő az esetről csupán annyit mondott, hogy nem emlékszik arra, hogy ütlegelte volna Terikét, ittak is ahogy kell, de ebben - s ezt már a saját hatáskörünkben, mi tesszük hozzá – nincs semmi kivetni való. Lakodalomban az ember iszik, főleg a férfiember. Balogh képviselő ezért nem emlékszik semmire, filmszakadás volt nála, vagy, mondjuk úgy, hogy leszállt szemére az álommanó. Szerinte Terike a 80 kilós vak komondoron eshetett át, legalábbis ő erre gyanakszik, mert ütlegelésre nem emlékszik. Másra sem nagyon, csak arra, hogy ittak a lakodalomban, kérdés, hogy ki vezette haza a gépkocsit. Ezt jelenleg nem tudjuk, mert a vak komondort nem kérdezte senki, persze, úgysem tudott volna mit mondani, akkor meg minek bolygatni szegényt hülyeségekkel.

Lényeg a lényeg: Terike kórházba került, ahonnan nem az ő Józsijához, hanem az előző családjához távozott. Ez volt a helyzet mostanáig, ám az utóbbi napokban kedvező fordulat állt be az ügyben: Terike megszökött a rá vigyázó családjától, pontosabban a Józsi szöktette meg, elment érte a gépkocsijával, beleültette az autóba, és hazavitte az ő meghitt, vak komondor által őrzött fészkükbe. Ivásról ezúttal nem esett szó, de lesz még az is, merthogy, szavam ne feledjem, lakodalom lesz hamarost: Józsi és Terike egybekelnek. (Idáig ugyanis csak amolyan vadházasságban éltek, nem is csoda, ha Terike átesett a vak komondoron, még szerencse, hogy a házasság szentségében ilyen nem fordulhat elő.)

Most, hogy minden jóra fordult, várható, hogy Terike majd nyilván visszavonja korábbi vallomását. Merthogy mégsem kezdhetik úgy a házasságot, hogy bíróságra járjanak. Mostantól majd másképp emlékszik a Terike, lehet, ő is a vak komondort hibáztatja a történtekért, már neki is úgy rémlik, a kutyán eshetett át, másképp nem is lehetett, mert az ő Józsija nem olyan, aki kezet emel egy védtelen nőre.

És innentől kezdve helyreáll a világ rendje, visszafelé forog az idő kereke. Okafogyottá válik Balogh József képviselő kizárása a Fidesz képviselőcsoportjából, ezért érvénytelenítik kiűzetését a Paradicsomból. Megbocsátanak a tékozló fiúnak, jó gyerek a Józsi, asszonyát sosem verte, ezzel szemben derék és megbízható képviselője a választóinak, és jó polgármestere Fülöpházának, legközelebb majd megbízhatóbb komondorral őrizteti a házát.

Terike orráról kiderül, hogy el sem tört soha, talán még orra sem volt neki, ami eltörhetett volna. Nem is iszogatott a lakodalomban, Szabika sem fogyasztott, meg még a Józsi sem volt berúgva. Visszafelé múlik az idő, már töltik a muníciót az Auróra ágyúiba, a Földet négy elefánt tartja a hátán, boszorkányok pedig vannak, és a vak komondor újra lát.

Hálátlanok vagyunk mi magyarok, beleharapunk a simogató kézbe. Nem tudunk örülni semminek, még annak sem, hogy kormányunk felismerte: a temetés sok család számára elviselhetetlen költségeket jelent, s ezért úgy döntött, hogy jót tesz velünk, ingyen adja, amiért idáig sok pénzt kaszált. Mi meg, hálátlan népek, csak élcelődünk rajta.

Azt írjuk az interneten, ahol bátrak vagyunk, amíg még lehetünk, hogy milyen szép lesz, amikor majd kiballagunk a temetőbe, ásóval a kézben, beleköpünk a tenyerünkbe, ahogyan azt a sírásóktól korábban ellestük, aztán adj neki, ha szóljon, ássuk a gödröt hűvös halomba.

Utána szépen belefekszünk, persze, csak miután már meghaltunk, de előtte még lemossuk magunkat, ránk adjuk a legszebb ruhánk, végül végtisztességet is mondunk magunk felett.

Ilyen és ehhez hasonló viccesnek szánt szövegeket terjesztünk a szociális temetésről. Pedig, akár díjazhatnánk is, hogy mint minden más esetben, a kormány ezúttal is a javunkat akarja. De mi ezzel is csak viccelünk, azt mondjuk, hogy a javainkat akarja, amit mi meg nem szívesen adunk oda neki.

Egyes elvetemült társaink odáig mennek, hogy azt állítják: védelmi pénzt szed tőlünk a kormány, erőnek erejével véd meg bennünket sajátmagunktól. Ami, valljuk meg, valahol érthető. Nincs a szegény kormánynak saját pénze, ha lenne legalább egy gazdag bácsikája Amerikában, akkor nyilván nem a mi pénzünkre utazna. De nincs neki senkije - se rokona, se boldog őse, csak mi vagyunk neki hozzátartozói, a nép.

Akinek senkije sincs, az annyit is ér.

A kormány azért találta ki nekünk a szociális temetést, mert tudja, hogy drága a koporsó, sokba kerül a szertartás. De nekünk semmi sem jó, még a nemzeti dohányboltok minden gyanún felül álló pályázatának sem tudunk felhőtlenül örülni, viccet csinálunk abból is.

Nem kellene itt megállni, a temetésnél, az életnek vannak más vetületei is, nem csak a halál. Például az egészségügy, ami sokak szerint jelen állapotában a halál előszobája. Akiknek ez a véleményük, azok a hosszú várólistákkal szoktak előhozakodni, meg az orvos- és ápolóhiánnyal, szóval az egészségügyben is találhatók még tartalékok, még a mostaninál is ingyenesebbé lehetne tenni mindent. A kórházakban amúgy már most is többnyire szociális gyógyítás folyik, vécépapírt, meleg ételt a beteg hozzátartozói visznek, vannak helyek, ahol a kötszereket is ők szerzik be, csakúgy, mint az eldobható injekciós tűt, gyógyszereket, mert a kórháznak nincs pénze ilyen fényűzésre.

Már csupán egy paraszthajszál választ el bennünket attól, hogy az orvost is mi vigyük magunkkal, és persze minden mást, ami egy korszerű, a XXI. század színvonalához szokott beteg gyógyításához szükséges.

És nyilván lesznek majd szociális iskolák is, ahol a szülő nem csak a krétát, a kitömött gólyát, a tornaórára a bordásfalat küldi be a gyerekkel, de a tanárt és a tanfelügyelőt is ő biztosítja.

Úgyhogy nem kellene viccelődni, mert nagyon is komoly, hogy a kormány velünk ásatja meg a saját a sírunkat. Pontosabban a rokonainkkal, családtagjainkkal, akik nyilván örömmel teszik ezt, más dolguk úgy sincs a világban.

Legalább lesz rutinjuk, mire majd ők is sorra kerülnek.

Közleményben tudatta a Semmelweis Egyetem, hogy elutasította Schmitt Pál felülbírálati kérelmét, amelyben a volt államfő azt kérte, hogy semmisítsék meg a kisdoktori címe visszavonásáról szóló határozatot. A jogorvoslati bizottság megállapította, hogy Schmitt Pálnak az 1992-ben Az újkori olimpiai játékok programjának elemzése címen benyújtott értekezése már a beadáskor sem formailag, sem tartalmilag nem felelt meg az 1985. évi I. törvényben leírt követelményeknek és a Magyar Testnevelési Egyetem Doktori Szabályzatának.

Ezt követően Schmitt Pál is közleményt adott ki, melyben nem csak azt írta, hogy lemondott a doktori címéről, egyben azt is megjegyezte, hogy helyre állították (sic!) a becsületét, mert kiderült, hogy nem ő, hanem az egyetem hibázott annak idején.

Legyünk nagyvonalúak, és tekintsünk el attól, hogy az egykori államfő, aki magát álamfőnek nevezte, ezúttal sem úszta meg helyesírási hiba nélkül. Ne vessük ezt a szemére, védjegye lett neki ez az idők folyamán, ha már nem lehet doktor és államfő, legalább a helyesírási hibákhoz való jogát ne vegyük el tőle.

Ne bolygassuk a világát, hagyjuk meg őt abban a hitben, hogy helyre állt (sic!) a becsülete, és legföljebb egymás között - amikor úgy gondoljuk, hogy Schmitt Pál nem hallja - élcelődjünk azon, hogy ezek szerint tényleg nem ő, hanem az egyetem a sáros az ügyben.

Vagyis, hogy annak idején nyilván a Semmelweis Egyetem kérte meg Orbán Viktor későbbi kreatúráját, hogy másoljon ki oldalakat a bolgár kolléga dolgozatából. Ők tévesztették meg Schmitt Pált, amikor azt mondták neki, hogy a doktori dolgozatnak előfeltétele a másolás, plágium nélkül az egész úgy, ahogy van, érvénytelen, tetszik, nem tetszik, ez a szabály, tessék tudomásul venni.

Már Lenin is megmondta: plagizálni, plagizálni, plagizálni.

Nyilván a Semmelweis Egyetemen mondták neki azt is, hogy az eredeti gondolat tilos, kizáró ok, akinél valamiért mégis előfordul, azt örök időkre törlik a doktoranduszok jegyzékéből, ne is álmodjon doktori címről. Pedig Schmitt Pál nyilván a saját kútfejéből szeretett volna meríteni, teli schmittpáli gondolatokkal, saját szavaival megformázva azokat, és nem ő tehet arról, hogy az egyetem fura urai ebben meggátolták. Sőt, kötelezték arra, hogy másoljon, lopjon és plagizáljon.

Ezt mondja most Schmitt Pál, amikor - fogalmazzunk finoman -, sajátosan  értelmezi az egyetem közleményét. Azt a közleményt, amit rajta kívül szinte mindenki más képes értelmezni, beleértve a nagycsoportos óvodásokat, valamint azokat a magyarokat, akik legalább középfokon beszélik a nyelvünket.

Schmitt Pál most az játssza, hogy ő nem bűnös, hanem áldozat. Mint a tolvaj, akit húsz év elteltével kapnak el, és azzal védekezik, hogy annak idején neki nem mondták az áruházban, hogy nem szabad lopni. Magukra vessenek, amiért nem vették észre, vagy nem merték észrevenni, hogy fizetés nélkül távozott.

Egyébként is teljesen mindegy, hogy mit gondol most Schmitt Pál becsületről, plágiumról, vagy bármi másról. Milyen becsület az, amelyet egy közleménnyel helyre lehetne állítani?

Kellene még néhány filozófus Orbán Viktor mellé. Mindegyik mondhatna neki valami okosságot, írhatna hozzá nyílt levelet. Lám, a Gazsi néven elhíresült Tamás Gáspár Miklósnak is milyen jól bejött. Írt egy levelet Orbánnak a Magyar Nemzetben, hogy figyelj Viktor, itt van ez az ember, illetve, csak volt, a Bara József, akit a te rendőreid agyonvertek, majd holtában még föl is jelentettek, nincs ez így jól, menj el a sírjához, vigyél valami virágot, legalább ennyi.

Orbán pedig megköszönte a tanácsot, elment Szatmárnémetibe Bara József sírjához, megállt előtte, és látszott rajta a megrendülés.

Ne firtassuk a részleteket. Hogy nem egyedül ment, hanem a tőle megszokott módon, úgy, ahogyan erdélyi kamionosokat szokott felvenni az autójába. Spontán módon megnyilvánulva, a nép egyszerű gyermekének álcázva magát. Valaki operatőr filmre vette, amikor megérkezett a temetőbe, magától ugye nem került volna megörökítésre a megható jelent. Orbán az autóban sem egyedül utazott - odabent is volt valami mozgás. Sofőr talán, aki egész úton vezetett, s csak az utolsó néhány métereken engedte át a volánt gazdájának. Esetleg testőr, aki vigyázta a biztonságát - nem tudjuk meg soha.

Azt viszont tudjuk, mert világgá lett kürtölve, hogy válaszlevél is íródott TGM-nek, Netuddki aláírással. Orbán írta a levelet álnéven, amelyben megköszönte Tamás Gáspár Miklósnak, hogy figyelmeztette a mulasztására és egyben kötelességére. Hogy illő lenne lerónia a kegyeletét Bara József sírjánál, akit a rendőrei agyonvertek. Kedves Gazsinak nevezte a filozófust Orbán a Netuddki aláírású levelében, kávéra is invitálta, kedélyes kvaterkázásra.

Ki tudja, össze jön-e a beszélgetés, a filozófusok, tudjuk, nagyon elfoglaltak mostanában. Igaz, Orbánnak is van dolga elég, bár mostanában talán egy kis jól megérdemelt lazítás is belefér: végéhez közeledik a futballszezon, a Felcsút bajnok lett, és a Videotonnak is már csupán néhány meccse van hátra.

De az ügynek vannak tanulságai. Elsősorban az, hogy becsüljük meg a filozófusokat, mert sokkal fontosabbak ők nekünk, mint hinnénk. Már Horn Gyulának is baja lett abból, hogy összerúgta a port a filozófusokkal, amikor egy nem túl szerencsés pillanatában azt találta mondani, hogy túlságosan sok a filozófus az országban. Amiben egyébként lehet valami. Nekem ugyan nem tűnt fel korábban, de miután a Gyula miniszterelnök ezt mondta, jobban odafigyeltem, és tényleg: eldob az ember egy követ, és biztosan filozófust talál. Nem volt rosszindulat abban, amit a Gyula miniszterelnök mondott, csupán meggondolatlanság és némi faragatlanság.

Orbán már szervezetten támadt a filozófusokra. Hű csatlósa, a mindenre kész és mindenre kapható Magyar Nemzet többrészes cikksorozatban leplezte le a magyar filozófustársadalom elvetemültségét. Akik, ahelyett, hogy Platon, Hegel és Kant munkásságában gyönyörködnének, inkább azon ügyködnek, hogyan tudnának minél több pénzt lenyúlni. Ezért ülnek a szobáikban, s bámulják a köldöküket napestig.

Amikor kiderült, hogy az egészből egyetlen szó sem igaz, azt már nem verte nagydobra a Magyar Nemzet. Piciny, szabad szemmel szinte láthatatlan cikkecskékkel emlékeztek meg a hazugságaikról.

Vonnegutttal szólva: így megy ez.

Most, hogy Gazsinak ilyen jól bejött, kiderült, hogy mennyire kevés filozófus van az országban. Ahhoz képest, amennyire szükség lenne.

Mert ha valaki, ők tudnak hatni a miniszterelnökre. Írnak neki egy nyílt levelet, aztán abbahagyja az ország számára csak bajt, és szégyent hozó szabadságharcot. Még egy levél, és Orbán befejezi a jogállam lebontását, a társadalmi csoportok egymásnak ugrasztását. Ha pedig egy filozófus azt kéri tőle, kérjen bocsánatot, amiért kormánya – nyereségvágyból kifolyólag - elengedte a baltás gyilkost, Orbán elzarándokol Örményországba. Amikor valamelyik gondolkodó azt kéri tőle, hogy fogja vissza csókosait az össznépi mutyiban, Orbán már hívja is a stábot, akik filmre veszik, amint veszi a telefont, és azonnal intézkedik.

Kellene egy filozófus a miniszterelnök mellé a sajtószabadságra, egy másik, aki a lerombolt oktatást építtetné újra vele, egy harmadik, aki bocsánatot kérne a Kossuth téri fákért.

Egy negyedik, Matolcsy tündérmeséiért. (Utóbbira lehet, hogy két filozófus is kevés lenne.)

Sok-sok filozófus kellene a miniszterelnök stábjába, olyanok, akikre hallgat a miniszterelnök.

Hajráf Magyarország, hajráf Gazsi!

Mutyinak mondják a médiában azt, ami mostanában a nemzeti dohányboltok pályázata körül történik. Hogy a nemzetinek nevezett boltokat nagyon sok esetben bizonyíthatóan is csókosok kapták, fideszes fejesek családtagjai, rokonai, barátai, ismerősei és üzletfelei.

Mutyinak mondja a sajtó, hogy előre le volt vajazva minden, és a pályázat elbírálása után nem sokkal - már a győztesek nevének ismeretében - háromszorosára emelték a dohánytermékek forgalmazása után járó haszonkulcsot. Mutyinak mondják azt is, hogy az eredetileg dohányárusításra kijelölt boltokban a nagyobb bevétel érdekében sok mást is lehet majd kapni, Újságot és szeszesitalt, utóbb ezekhez csatlakozott a fagylalt és a jégkrém. (Felkészül: számítógép, meleghengersor, péksütemény, úgymint házilag előállított boltból lopott kiflicsücsök.)

Mutyinak mondják, hogy a pályázatok megismerhetőségének korlátozására két nap alatt kreált és fogadott el törvényt a kétharmad. Eszerint sem magánszemélyek, sem pedig a civil szervezetek nem tekinthetnek bele a pályázatokba, nem ismerhetik meg azok tartalmát, nem hasonlíthatják össze a nyertesek pályázatát a győztesek dolgozatával, mindösszesen pedig mind a vesztesek, pedig a győztesek adatait örök időkre (plusz 2 év) titkosítják.

Pedig nem mutyi ez, hanem annál jóval súlyosabb bűncselekmény: előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból elkövetett, bűnszövetkezetben megvalósított, szervezett lopás. Kis Magyar Mutyigráfia, amely messze nem azonos a mutyival. A mutyi ugyanis a normális emberek világában azt jelenti, hogy valakik becsapnak más valakiket. Kispályás és utólag leleplezett simlikről van szó, melynek az a következménye, hogy a vétkesek többnyire elnyerik méltó büntetésüket.

A Kis Magyar Mutyigráfia a mutyihoz képest más minőség. Egységes rendszert alkot, és hozzávetőlegesen annyira szervezett, mint az olajszőkítők és a lányfuttatók zárt közössége.

A Kis Magyar Mutyigráfia hatékony működtetéséhez előbb le kellett bontani a jogállamot. Megcselekedték, mert megkövetelte a haza - az emberek észre sem vették. Ehhez persze az is kellett, hogy a sajtó jó, megbízható kezekbe kerüljön. Ily módon biztosítható ugyanis, hogy az emberek kizárólag szigorúan ellenőrzött, központilag jóváhagyott információkhoz juthassanak hozzá, vagyis, ne értesüljenek arról, ami az országban történik. Aki csupán a közmédiából tájékozódik, becslések szerint a magyar emberek nyolcvan százaléka, jó esetben is csak annyi tud a Kis Magyar Mutyigráfiáról, amennyit a földbérletek esetében megtudhatott: hogy nem mindenki nyert a pályázatokon, és a vesztesek azért háborognak, mert az ellenzék - valamint, a dohányboltok esetében a Fülöp Móric nevű multi – hergeli őket.

Innentől kezdve aztán mindent meg lehet csinálni. Ezért nem mutyi az, ami a szemünk előtt történik, kiteljesedik, és termőre fordul. Kis Magyar Mutyigráfia ez a javából, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének gyermeke, amely csupán annyiban különbözik a híres-hírhedt felmenőjétől, hogy nincs asztala a polgármesteri hivatalokban. Nem készül belőle díszkiadás, amelyet osztogatni lehet az iskolásoknak, és mindenki más közéleti kiskorúnak, aki szerencsétlen és kiszolgáltatott, mert nem tud védekezni a politikai perverzió ellen.

A Nemzeti Együttmutyizás Rendszere úgy döntött, hogy nem adja ki a trafikpályázat adatait. Megteheti, mert néhány nappal korábban törvényt is kreált hozzá. A Kedves Vezető országában ugyanis minden törvényesen működik - ha akarna, sem működhetne törvénytelenül. Nálunk ugyanis mindenre van törvény, ami korábban törvénytelen volt, azt azzal tették törvényessé, hogy törvény lett belőle.

Soha még ennyi törvény nem született, mint az elmúlt három évben.

Most a trafikpályázatok eltitkolására született törvény. Jó törvény ez, ahhoz képest pedig, hogy mindössze két nap alatt született, egyenesen kiváló. Más kérdés, hogy az embereknek nem tetszik a trafikpályázat, ami egyébként érthető, mert maga Lázár János államtitkár nyilatkozta a Heti Válasznak, hogy egy nagy, dohányban utazó multi, a Fülöp Móric áll az ügy mögött. Az veri a palávert, mozgatja a szálakat, hogy stílszerűek legyünk, merthogy, ne feledjük, dohányról van szó. Nagy dohányról ráadásul, sok szálat kell ezért megmozgatni, de egy multitól minden kitelik, még az is, hogy egyszerre több vasat tartson a tűzben.

Ha Lázár nem mondta volna, akkor is tudnánk, hogy egy multi áll a mutyi mögött: ha bárki magyart megkérdezünk valami bajról, vagy visszaélésről, azonnal egy multi ugrik be neki, esetleg valamelyik bank, netán az IMF, csak a retardáltabbak, akik le vannak maradva néhány brossurával, mondják azt, hogy Gyurcsány a hibás. Életszerű hát, hogy egy multi áll a mutyi mögött, ő intézte, hogy a Fidesz-közeli potentátok nyerjék el a koncessziókat. Neki állt érdekében, hogy Palcsó Tamás énekes is trafikos lehessen, meg a Gyulai Zsolt sógora, valamint egy államtitkár veje, sorolhatnánk napestig Fülöp Móric bűneit.

Ezért nem adja ki a minisztérium az adatokat, és ezért nem mondja meg, hogy ki milyen üzleti tervvel pályázott. Mert nem az emberek kíváncsiak a mutyira, hanem a Fülöp Móric – multinak pedig adatot, pályázati tervet ki nem adunk. A multi annyit tehet, hogy befogja a bagólesőjét, és örüljön, ha nem esik át a nemzeti jelképünkké avanzsált 80 kilós vak komondoron.

Egyébként pedig: mi közünk hozzá. Az, hogy elvileg a miénk itt minden, vagyis, a dolgozó népé, még nem jelenti azt, hogy adatokat kell megismernünk. Volt már ilyen ebben az országban, az egypártrendszer embert próbáló nehéz évtizedeiben, amikor szintén az uralkodó osztálynak becézett dolgozóké volt minden, csak hát nem bírt hozzáférni a tulajdonához a szerencsétlen uralkodó osztály, ami szakmailag érthető, még kárt tett volna a saját javaiban. Ma sincs ez másként, sőt, ha lehet, most még inkább úgy van, mint ahogyan egyszer már volt: a kormány a mi pénzünkből ad az arra érdemeseknek. Mást nem is tehet, nincs neki saját pénze, ha tőlünk, adófizetőktől nem kapna, éhen is halna, de legalábbis a létminimum alá csökkenne az életszínvonala. Állhatna sorba ő is meleg ételért a Blahán, mi meg sajnálnánk a szerencsétlent: lám, szegény kormány, rosszabbul él, mint három éve, pedig tegnap még volt neki mit a tejbe aprítania.

De azért az adatokat mégsem kellene eltitkolni. Mert ugyan eszünk ágában sincs rosszat feltételezni a nemzeti ügyek kormányáról, sőt, meg vagyunk győződve arról, hogy a nemzeti dohányboltok pályázatával minden a legnagyobb rendben van, de talán épp ezért nem kellene annyira titokzatosra venni a figurát. Mert most az van, hogy a titkolózás miatt sokkal inkább azt hisszük, hogy mutyi van a dologban, mintha csak néhány konkrét mutyi tudódna ki. Utóbbi esetben ugyanis tudnánk, hogy Balatonborzadály első emberének a lánya is kapott öt trafikot, meg a dunarettentői Fidesz frakcióvezetőjének retyerutyája, de mégsem gondolnánk arra, amire ma Lázár János kivételével szinte mindenki: hogy az összes csókost trafikkal jutalmazzák a hűségéért.

Jogunk lenne tudni, hogy mi van a pályázatokkal, hogy ki milyen üzleti tervet adott be, s hogy kik, milyen szempontok alapján döntöttek a győztesek felől, de azért nem feltétlenül élnénk ezzel a jogunkkal. Ha szépen megkérnek bennünket, esetleg nekünk is juttatnak egy trafikot, akkor kussolnánk, mint állat, és könnyebben elfogadnánk az egyetlen hivatalos választ, amit akkor kap az állampolgár, ha a köz állapota felől érdeklődik a hatalomnál.

Ez a válasz olyan, ami nekünk jár, mert megérdemeltük: közöd?

Övé itt minden, ami még nem, azt megszerzi magának.

Ha az államnak magán-nyugdíjpénztárra fáj a foga, akkor hoz magának egy törvényt és övé lesz az is.

Megkaphat bármit, lám, a Molt is milyen szépen visszaszerezte a magyaroknak. Megszűnt az ország energiafüggősége, mondta akkor büszkén a Kedves Vezető.

Viccelt persze, mert szokása ez őneki. Egy frászt szűnt meg ugyanis. A Mol alatt továbbra sem húzódik olajmező, ugyanúgy adja és veszi a benzinnek valót, mint annak előtte. Forgalmazza, másképpen mondva: kereskedik vele.

Néhány milliárdot veszített a Mol visszavásárlásán az állam, de a Kedves Vezető kicsire nem ad. A szerencse forgandó, benne van a pakliban, hogy aki tizenkilencre lapot kér, az veszít.

Így mulat egy magyar úr, legföljebb majd beleugrik a nagybőgőbe.

Zágson, ahogyan azt az ideiglenesen hazánkban állomásozó Zsidó Világkongresszus prominensei mondanák.

Ha a Kedves Vezető kinéz magának valamit, emberei megszerzik neki, bárkié is legyen. A napokban is ez volt, amikor egy Mercedes buszon utaztak az ő jó Tarlós Pistájával, aki főpolgármester Budapesten. Tetszett a Kedves Vezetőnek amit látott, fel volt söpörve szépen minden, a hajléktalanok is eltakarítva erre a kis időre, megvalósult gyönyörű képességük a rend.

Előbb egy ukrán tulajdon szúrt szemet a Kedves Vezetőnek, de a busz nem tudott lassítani, így aztán az a ház kiúszott a képből. Ám a volt Balettintézet épülete már feltűnt neki, ami nem is csoda: szép az ott szemben az Operával, nem véletlenül építődött oda annak idején.

Kié az a ház, kérdezte. A portugáloké, válaszolta a Tarlós Pista.

Akarom, mondta a Kedves Vezető. Vegyed vissza a portugáloktól, én meg majd szépen odaadom a magyaroknak. (Elfelejtették mondani neki, hogy azok az idők már elmúltak, amikor kéz a kézben mentek a még nálánál is kedvesebb vezetők a padlásokat lesöpörni.)

Rendelettel nem lehet, mondta a Tarlós Pista. Jogállam vagyunk, kérlekalássan, ha szabad bátorkodnom. Törvény kellene rá.

Tudom, hogy jogállam vagyunk. Állítsál össze egy előterjesztést, én meg csinálok hozzá törvényt.

Mikorra parancsolod?

Ráér tegnapra, viccelődött a Kedves Vezető.

Tarlós Pista gondterhelten hallgatott. Egyedül annak örült, hogy még nem találták fel a gondolatrendőrséget. Mert most az járt a fejében, hogy ennek itt mellette, milyen hülye kívánságai vannak. És ki tudja, holnap mi kell majd neki: futballpálya, égő csipkebokor, tán még valakinek az asszonyát is államosítaná.

Még jó, hogy a Balogh József asszonyverő vak komondorára nem vetett szemet, kuncogott magában a Tarlós Pista. Az lesz ám a szép világ, amikor az ország összes vak komondora állami tulajdonba kerül.

Magában röhögött, befelé. Úgy, ahogyan csak a sokat próbált beosztottak tudnak: túlélő üzemmódban, a külső szem számára láthatatlanul.

Felcsút felé félúton én azon gondolkodám, kié lesz az a sok trafik, s a Nagy Nemzeti Dohány. Ki nyúlja le majd a lóvét, kinek lesz zsebe tele, kivel kellett volna inni, jóba’ lenni vele. Átlátható pályázaton kik nyerték a tutit, kit kellett volna ismernem: Janit? Lajost? Tibit?

Kinek tapsolni felállva, s kit kilóra megvenni, fogadásra, Vidi-meccsre, kivel kéne menni. Kié lesz a közbeszerzés, ki kapja a mutyit, ki az, ki adja a bankot, s ki játssza a janit. Kinek sok van, az sem tud megenni kétszer ennyit, az, akinek semmije sincs, tudjuk, nem ér semmit.

Kié lett itt ez az ország, kié az adósság, ki jön ki jól a sok rosszból, s kinek marad a kórság. Kinek csökken a rezsije, s ki kap földet, szántót, ki nevet az elején, és ki mondhat majd zárszót. Kié lesz a zsíros falat, ki festheti a falat, ki az, aki vágja a fát Magyarország alatt. Ki az, aki azt hiszi, hogy ő maga a haza, s ki az, aki ellenzékben sem lehetett laza.

Egész úton Felcsút felé, azon gondolkodám, hogyan lettél édes hazám a gonosz mostohám. Nem leszünk gyarmat, nem, nem soha, édes Erdély itt vagyunk, hallgasd meg a hangunk, s minden bülbül szagú szavunk. Másnak hoz hasznot a trafik, másnak megy a dohány, nagyon sirály, nagyon király, a magyar tartomány.

Ne tettesd magadat király, tudjuk, te tetted ezt, ha megfőzted, egyed is meg, az összes tettedet.

Lehet szörnyülködni, vagy egymás vállát lapogatva hangosan röhögni azon, ami történt. Berúgott, mint állat, aztán szépen eltörte a nője orrát. Országgyűlési képviselő amúgy, polgármester, ahogyan kell, s mindezt egy magát keresztény-konzervatívnak mondó párt, a Fidesz színeiben.

Balogh Józsefnek hívják hősünket, a nevét nem nagyon érdemes megjegyezni, valószínűleg nem sokáig lesz már szükségünk erre az ismeretre. Egy ideig szerepel még a médiában, internetes mémként kísért a virtuális világban, azután elfelejtjük őt is, mint ahogyan a szép emlékezetű Varga Istvánt is elfelejtettük. (Utóbbi úr az a kolléga, aki magát képviselőnek maszkírozva, azt mondta a parlamentben, hogy visszaszorulna a családi erőszak, ha a nők tudnák, hogy mi a dolguk: szülnének négy-öt gyereket, kevesebb lenne a pofon és az orrbavágás.)

Elfelejtjük ezt a sok sültparasztot idővel, remélhetőleg gyerekeink, unokáink már a főnökeikre sem fognak emlékezni. Történelemkönyvekből tanulják majd a neveiket, s többnyire nem az előremutató korszakok kapcsán.

Nem is Balogh József itt a téma, nem ér annyit az egész ember. Berúgott egy esküvőn, hazament, eltángálta az asszonyt, és még annyi agya sem volt, hogy letagadja. Azt mondta, hogy nem emlékszik semmire, valószínűleg a kutya miatt van minden.

Minden a zsidók, és a biciklisták miatt van, tudjuk mink már ezt régóta - mostanra a kutyák is beálltak a sorba.

Amúgy nincs annál életszerűbb, mint az, hogy egy asszony átesik egy vak komondoron, ahogyan azt Balogh József szíves közléséből megtudtuk. Ő legalábbis a komondorra gyanakszik. Meg arra, hogy valami lehetett a pálinkában, amit megivott.

Mi, többiek, akiknek az élettársa még soha sem törte össze magát egy vak komondor révén, speciel alkoholra gondolnánk: az szokott a pálinkában lenni.

És Gyurcsány keze is benne lehet a dologban, a Magyar Nemzet már nyilván rajta van az ügyön, és nem kell sok idő, hogy a Hír Tv kiderítse: Gyurcsányék egyik birtokán – merthogy nyilván több birtoka is van az ilyennek – izraeli szakemberek irányításával vak komondorokat tenyésztenek. Ezek az állatok ugyanis, s ezt már Bajnaiék kísérletezték ki, az OTP és a Mol pénzén, kiválóan alkalmasak arra, hogy fideszes polgármesterek élettársainak súlyos sérüléseket okozzanak.

Eddig a dolog vidámabb része.

Most pedig egy kicsivel vegyük komolyabbra. Merthogy Balogh József és a hozzá hasonlók nem csak azzal foglalkoznak, hogy időnként eljár a kezük. Fontos ügyekről döntenek a parlamentben. Szavaznak egészségügyről, oktatásról, jogról, gazdaságról, külkapcsolatokról, kultúráról, alaptörvényről, áfáról, költségvetésről.

Életről, halálról.

Lehangoló figurák, annyi szent. Ám még nincs veszve minden, tudjuk, a remény hal meg utoljára: ha Caligula lovából szenátor lehetett, talán még Balogh úr nyolcvan kilós vak komondorja előtt is nyitva áll minden pálya.

Rogán Antal drága ember. Nem csak a szíve, de az órája is aranyból van. És a táskája sem két fillérbe kerül. Louis Vuitton a táskája márkája, az ilyen majdnem fél milliót kóstál – már ha nem verték át annak idején, amikor, állítása szerint, az interneten beszerezte.

Nem tudja, Rogán Antal, mennyiért vásárolta a táskát, amely hamarosan a másé lesz. Eredetileg sem az övé lett volna. Feleségének Cilinek vette, de neki nem tetszett. Vett ő mást is a Cilinek, szerepet a Jóban Rosszban kórházsorozatban, mert arra már régóta vágyott a Cili. Még fizetni sem kellett érte, a kapcsolati tőkét is elfogadták.

De a táska nem tetszett a Cilinek, ezért kezdte hordani a Tóni. Hogy az órát eredetileg kinek vette, azt nem kötötte a sajtó orrára. Talán arra azért emlékszik, hogy mennyire került. Mint ahogyan a luxusutazás árára is, amely közel kétmillió forintba fájt.

A magyar családok, nyilván Rogán erre sem emlékszik, negyven százaléka nem megy sehová sem nyaralni. Nem azért, mintha a magyarok otthonülők lennének, és utálnának nyaralni. Kalandozó népség vagyunk emberemlékezet óta, de mostanság mégsem megyünk. Magyarország jobban  teljesít, de a pénztárcánkat elfelejtették erről értesíteni.

De most majd jó lesz, mert jön a rezsicsökkentés. Dől a pénz a magyarokhoz. Igaz, nem mindenkihez. Aki már régen nem fűt gázzal, mert kikapcsolta a szolgáltató, annak ettől még nem lesz munkahelye, hogy újból tudná fizetni a számlát. És aki mindig fával fűtött, az csak azt érzi a rezsicsökkentésből, hogy drágább lett a kenyér.

Még szerencse, hogy áramot mindenhol használnak. Főleg ott, ahol még nem kapcsolták ki a tartozás miatt. Úgyhogy, most majd mindenkinek jó lesz, de Rogánnak lesz a legjobb: nemcsak a rezsije csökken, de még ettől a rémes táskától is megszabadul. Elárverezi, az érte kapott pénzt pedig nem luxusnyaralásra, vagy a mostaninál is márkásabb órára költi, hanem egy, az ötödik kerületben (itt polgármester Rogán) kilakoltatásra kerülő asszonynak adja.

Aki ebből majd nyilván nem ússza meg a kilakoltatást, hiszen valószínűleg többel tartozik, mint Rogán úr táskájának az ára. A gesztus azonban értékelendő, még akkor is, ha Rogán nem a saját pénzéből jótékonykodik. Mert megtehette volna azt is, hogy nem árverez, hanem a saját pénzéből ajánl fel a bajba került asszonynak. És megtehetné minden képviselő, aki a politikából szedte meg magát, hogy adna a magáéból valamennyi pénzt a rászorulóknak.

Úgyhogy, bármennyire is nem szívesen tesszük, azt kell mondanunk, hogy ez az árverés valójában átverés. Valaki, vélhetően Fidesz-fan, majd megveszi a táskát, ami egy életen át arra emlékezteti, hogy ez a táska a Rogán Tónié volt. Lehet majd mutogatni a vendégeknek, dicsekedni vele.

Rogán meg majd vesz magának egy másik táskát. Mert megérdemli. Igazi, férfias darab dukál Rogánnak, nem olyan, mint ez, amin a fél ország hangosan röhög.

Áll a bál a trafikok körül, nagy a felháborodás, amiért sajtóhírek szerint a Fideszhez közeli emberek nyerték el a pályázaton július elsejétől a dohányárusítás koncesszióját. Családi vállalkozások ezrei válhatnak meg most keresőtevékenységüktől, és adhatják át a lehetőséget a kormánypárthoz közelállóknak.

CBA főnökök nyertek a pályázaton, Fideszes polgármesterek rokonai, egy államtitkár édesanyja, de még énekes és televíziós időjós is van a nyertesek között. (Az államtitkár édesanyját azért megvédeném: amikor annak idején megszülte a fiát, még nem tudhatta, hogy államtitkár lesz belőle.)

Mielőtt csalást kiáltanánk, vegyük figyelembe, hogy minden a törvények betartásával történt. Az, hogy Rogán Antal szomszédja is nyithat trafikot, nem jelent semmit. Illetve, dehogyisnem: azt jelenti, hogy a Fidesz frakcióvezetője nem csupán Louis Vuitton táskájával, kétmilliós nyaralásával és ötmilliót érő órájával tűnik ki embertársai közül, hanem azzal is, hogy jó viszonyt ápol a szomszédjával. Lehetnének ők rossz lakótársak is, átkopoghatnának egymáshoz, hogy miért hangoskodik a másik, miért jön be az ételszag az ablakon, ismerjük az ilyet, aki társasházban lakik, ki van téve mindenféle feszültségnek.

Az pedig, hogy Palcsó Tamás énekes is elnyert öt trafikot, épp azt bizonyítja, hogy a kormány támogatja a fiatalokat. A Megasztárban feltűnt fiatalember ugyan repülőgép-műszerésznek tanult a csepeli Kossuth Lajos középiskolában, ám könnyen belátható, hogy ez a szakirány elengedhetetlen egy trafik biztonságos működtetéséhez. Nem arról van szó tehát, amire sokan gondolnak: hogy Palcsó Tamás egy csomó Fideszes rendezvényen énekelt, és a Párt így hálálja meg neki a lojalitást. Hanem arról, hogy szigorúan szakmai elvek alapján történt a kiválasztás: egy trafikra bármikor rázuhanhat egy repülőgép, jól jön ilyenkor a szakértő kéz, főként, ha még kellemes orgánum is társul mindehhez.

És ne gondolja senki, hogy Gaál Noémi, a TV2 időjósa a két szép szeméért, netán az elhíresült dekoltázsáért kapta meg a koncessziós jogot. Ellenkezőleg: az ő esetében is a hozzáértés nyomhatott a latban. Gondoljunk bele: bemegy valaki a trafikba és megkérdezi az eladót, milyen idő várható, esni fog, vagy kisüt a nap? Az meg csak áll, mint vőlegény szerszáma a lakodalomban, és lányos zavarában cigarettákról, valamint szivarokról hablatyol. Gaál Noémit azonban nem lehet ilyennel a sarokba szorítani, ha ilyen, a trafikokban úgyszólván mindennapos kérdés felvetődik, mélyen a kérdező szemébe néz, és kíméletlenül közli vele az igazságot: uram, felhős idő lesz, helyenként felmelegedés, de hajnalban még fagy is lehet, úgyhogy esernyőt feltétlenül vigyen magával.

Azok pedig, akik eddig családjukkal együtt a trafikokból éltek, siránkozás helyett gondoljanak a dolog pozitív oldalára: arra, hogy a TV2-ben egy időjós státusz felszabadul, arra lehet gyúrni. (És feltehetőleg Palcsó Tamás is kevesebbet énekel a jövőben.) Erre kellene koncentrálniuk az árusítási jogukat és megélhetésüket hamarosan elveszítő trafikosoknak. Ha meg még ettől sem lesznek boldogok, gondoljanak arra, amit a miniszterelnök mondott a minap: nem a spekuláció, hanem a munka alapú gazdaság lehet Magyarország jövője.

Attila, Gordon, utoljára mondom nektek, hogy hagyjátok abba!

Nem érdekel, hogy ki kezdte.

Fejezzétek be! Most.

Azt hittem, hogy bölcsebbek vagytok. Ez a történet ugyanis, vegyétek már végre észre, nem rólatok szól. Nem is a pártotokról, de még csak nem is az ellenzékről.

Az országról, ha szabad így mondanom.

Magyarország léte a tét, és ti még mindig civakodtok. Üzengettek a másiknak, hogy kinek vastagabb a bicepsze, és ki hány másodperc alatt futja a százat.

Nem érdekel.

Magyarország jövőjéről van szó. Jó kis ország ez még mindig, igaz, lehetne sokkal jobb is.

Tele van szebbnél szebb vidékekkel. Dunakanyar, Kékestető, Őrség, Hortobágy.

Budapestet és a Balatont majd elfelejtettem.

A több mint ezeréves történelmünkről nem is szólva. Győztes és vesztes csatáinkról, híres és hírhedt vezéreinkről. Haladó hagyományainkról, dicsőséges és dicstelen századainkról.

A tét ,,csupán” annyi, hogy ne az legyen, mint ami most van.

Hogy tíz év múlva ne ez a dal legyen.

Ezért tessék ezt a hülyéskedést most rögtön abbahagyni! Ha másként nem megy, bevonultok egy üres szobába és addig nem jöttök ki onnan, míg fel nem száll a fehér füst.

Gyufát ne felejtsetek el magatokkal vinni.

Pizzát rendelhettek, ásványvizet és Coca Colát. Utóbbi, tudjátok, ősi magyar hungarikum.

Mobiltelefon, internet kikapcs.

Ha másként nem tudtok dönteni, dobjatok fel egy 47 ezer forintost.

Egy hetet adok nektek, utána odamegyek, és megnézem, mire mentetek. Ha egy hét után sem hagyjátok abba, akkor…

…akkor tényleg nem tudom, hogy mi lesz.