Ne legyenek illúzióink: Orbán Viktor legújabb ötlete, hogy a költségvetés nehéz helyzete miatt két évre, 2013-ban és 2014-ben függesszék fel a pártoknak nyújtott állami támogatást, nem a kormány szokásos agymenéseinek egyike. Nem egy azon rögtönzések közül, amelyekkel teli a padlás.

Jó előre ki volt ez találva, és valószínűleg az időzítés sem véletlen. Most, amikor kiderült, hogy a reálbérek 5 százalékkal csökkentek, és már Szijjártó szóvivő sem képes röhögés nélkül kimondani, hogy nem lesznek megszorítások, épp ideje volt, hogy a Kedves Vezető az eddigieket is felülmúló demagógiával rukkoljon elő.

A lufi ugyanis, amit a napokban felengedett a levegőbe, nem azért demagógia, mert a pártokon megspórolt kétmilliárd forint csupán az átlagember számára tűnik sok pénznek. Hanem, mert a költségvetés helyzetén semmit sem segít: ha azt vesszük, hogy az egykulcsos személyi jövedelemadó 500 milliárdot vesz ki a büdzsé zsebéből, akkor ez a kétmilliárd nagyon csekélyke összeg.

Az összeg elenyésző, de a felvetés arra jó, hogy a bankok és a multik ellen felhergelt emberek számára újabb ellenség képét lehessen felmutatni. Nem nehéz mutatvány, a politikusok soha nem voltak annyira népszerűtlenek, mint manapság. Az Ipsos napokban közölt közvélemény-kutatása szerint a legjobban jegyzett politikusok „tetszési indexe” is csupán harminc százalék, a legrosszabbaké húsz százalékon áll. E két határ között helyezkedik el a magyar politikai osztály – bukáshoz közeli osztályzattal.

Ha valaki azt mondja, hogy ezeknek ne adjunk pénzt, akkor a kisemberben biztos támogatóra talál. Megtörtük a bankok hatalmát, elűztük az oligarchákat, kipateroltuk az IMF-et – tartsák el a politikusokat és pártjaikat azok, akik akarják.

A felvetés azonban még annál is cinikusabb, mint amilyennek elsőre látszik. A miniszterelnök javaslata ugyanis nem egyformán érintené a pártokat. A Fidesz csak látszólag járna rosszul azzal, ha elesne a jelenlegi, mintegy egymilliárd forintos állami támogatástól. Orbán pártja ugyanis nincs rászorulva a költségvetés rongyos milliárdjára. Az elmúlt két évben szépen megszedték magukat a Fideszhez köthető cégbirodalmak, úgyhogy nem okozhat gondot nekik néhány milliárdot átengedni a Kedves Vezető pártjának.

A többi pártot azonban a földhöz vágná, ha megvalósulna Orbán Viktor gyönyörű képessége, a rend. Nekik ugyanis szükségük van minden átlátható pénzre, mert a gazdasági döntésekből kiszorulva, távol a húsos fazekaktól, nemigen tudnak átláthatatlan pénzekhez hozzájutni.

Ha a miniszterelnök valóban komolyan gondolja, amit javasolt, és az egész nem csupán egy ócska trükk, ahogyan az elsőre látszik, ezt könnyen bebizonyíthatja.

Elég, ha - ugyancsak a költségvetés nehéz helyzetére hivatkozva -, azt is javasolja, hogy függesszék fel az egyházak központi támogatását. Tartsák el őket adományaikból a hívők és a szimpatizánsok.

Amikor a multikat különadókkal terhelték, az volt a hivatalos indoklás, hogy nekik is meg kell adni a lehetőséget, hogy kivehessék a részüket a gazdaság rendbetételéből.

Semmi nem indokolja az egyházak hátrányos megkülönböztetését, ezért számukra is lehetővé kellene tenni, hogy - a gazdaság és a társadalom más szereplőihez hasonlóan – hozzájárulhassanak a költségvetés helyzetének javításához.

Néhány sorral lejjebb egy régebbi cikkem olvasható. Majd öt évvel ezelőtt írtam, 2007. szeptemberében. Akkoriban kezdett szerveződni a Magyar Gárda, és akkor volt, hogy egyre több ember kezdett megint félni.

A mostani helyzet látszólag hasonló, de azért vannak különbségek.

Nem kicsik, nagyok.

Akkor egy szélsőséges párt állt az események mögött, míg ma a kormányon lévők azok, akik visszahozzák a mindennapjainkba a levitézlett gondolatokat. Kerekiben szobrot avattak Horthy Miklós tiszteletére, Debrecenben emléktáblát kapott, Gyömrőn hamarosan parkot neveznek el róla. (Eredetileg a főtér kapta volna Horthy nevét, de végül győzedelmeskedett a józannak még így sem mondható ész, és egy parkban egyeztek meg az érdekeltek).

Mindeközben a Nemzeti Alaptantervbe a Magyartanárok Egyesülete által is nemzeti radikálisnak és antiszemitának tartott írók kerülnek be. Nem elrettentésül, hanem példaként. Nyírő József, Szabó Dezső, Wass Albert művei és szellemisége – a jövő nemzedékének okulására és épülésére.

Szépen, sorjában hozzászoktatnak bennünket ahhoz, amit korábban elképzelni sem tudtunk.

Ma még legalább háborgunk valamelyest. Mert ízlésünk ellen való, ami történik. Arra játszanak, hogy egyszer majd belefáradunk az állandó háborgásba.

A legszomorúbb az a nap lesz, amikor már fel sem tűnik senkinek, ha feltűnik a ház falán a jel.

Van-e veszély? Kell-e félni?

(2007. szeptember)

- Van veszély, és nem kell félni.

- Szerintem sem kell félni. Sokan vagyunk, és nem lehet, hogy ami volt, az még egyszer megtörténjen.

- Nem elég sokan lenni – soknak is kell látszani.

- A történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Ma már más a világ. És az emberek tanultak a történelemből.

- Nem tanultak, vagy ha igen, nem eleget. Az emberek könnyen felejtenek. Hajlamosak azt hinni, hogy mindössze annyi történt, hogy a történelem rosszat álmodott. Pedig nem: ami történt, az egyenes következménye volt a hallgatásnak.

- Nem szabad eltúlozni a veszélyt. Ilyen lett a világ, de ebben nincs semmi tragikus. Nyugaton és Amerikában is vannak szalonképtelen eszmék, leharcolt, szánalmas szervezetek. Az emberek többsége nem szereti őket, ezért nem is juthatnak hatalomra.

- Hitleréket sem szerették. Hányan is voltak az elején? Kevesen. Azután egyszerre csak sokan lettek.

- Sokan lettek és elegen. Egy lett a zászló és sok lett a tábor…

- Az akkor volt, ma meg ma van.

- Nincs akkor, és nincs ma. Helyzetek vannak. Emberek, eszmék, indulatok. A fasizmus nem létszám kérdése. Nem úgy van, hogy bizonyos fasiszta-létszám alatt még nincs veszély, egy adott létszám fölött meg már van.

- Nem szabad eltúlozni a szerepüket. Kevesen vannak és törvényes keretek között működnek. Kétszer is meggondolják, hogy valami törvénytelent elkövessenek. Tudják, amíg betartják a törvényeket, addig nem lehet mit tenni ellenük. De nem is kell. Hadd játsszák a kisded játékaikat, mi meg, ha akarunk, röhöghetünk rajtuk.

- Tehát, te azt mondod, hogy meg kell várni, amíg egyszer nem tartják be a törvényeket?

- Azt. Nekünk, demokratáknak, nincs más lehetőségünk. Amíg törvényesen működnek, addig nem tehetünk semmit. Ha csak egyszer is megsértik a szabályokat, a törvény szigora lecsap rájuk.

- Ha nem lépsz fel időben ellenük, egyszerre csak azon veszed észre magad, hogy ők hozzák a törvényeket. Ők lesznek a törvény, és te leszel törvénytelen.

- Demokráciában nem lehet diktatúra.

- Diktatúrában nem lehet demokrácia. Hiába mutatod nekik menlevélként, hogy te demokrata vagy, gúnyos mosollyal összetépik a papírodat. Láttunk már ilyet.

- Ilyen nem lesz. Nem olyan időket élünk.

- Akkor is azt hitték, hogy nem olyan időket élnek. De legyen neked igazad: én is azt mondom, hogy nem lesz. Nem lesz, ha nem engedjük. De nem magától nem lesz! Csak akkor nem lesz, ha nem engedjük, hogy legyen!

- Akkor most szerinted, van náci veszély Magyarországon?

- Hogyne lenne.

- Kell félni tőlük?

- Nem kell. Pontosabban: nem szabad. Csak akkor félelmetesek, ha félünk tőlük.

Már itt jelzem, hogy voltak és vannak is fenntartásaim Dániel Péterrel kapcsolatban. Ám amikor a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának csúfolt és Nenyinek becézett nevetséges tákolmányt megkínálta kaszinótojással, azt jópofa dolognak tartottam. Nem mintha az erőszak, a rongálás híve volnék, eszembe sem jutna autót felgyújtani, vagy, teszem azt, önjelölt forradalmárként Túró Rudit vételezni a köztévé büféjéből. De a kaszinótojás, stílusában, illő válasz volt a Nenyire keresztelt őrületre.

Ugyanúgy, ahogyan Horthy faszobrához is méltó a vörös festék.

Horthy „érdemeit” nem kell felsorolni, tudja mindenki, még azok is, akik asszisztáltak a Kereki községben felállított fából készült alkotáshoz.

Dániel Péter a Facebookon csütörtökre ígérte az akciót, jelezve egyúttal, hogy a Gój Motorosok néven elhíresült társaság megfenyegette. A magyarnál is magyarabb marconák azt írták, hogy ítéletükkel gyorsabbak lesznek, mint a bíróság. Ami, valljuk be, nem nehéz: drágább és erősebb motorjaik vannak, mint a magyarországi igazságszolgáltatásnak.

Dániel Péter tehát megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Tegyük hozzá: nem csupán a haza, de a tisztesség is ezt követelte. Ha már megesett a szégyen, hogy a Magyarországot világégésbe kormányzó, fehér lovas tengernagynak szobrot emeltek Magyarországon.

Azért maradt némi kis hiányérzet az emberben a festékes ügy után is.

Jelesül az, hogy nem Dániel Péternek kellett volna bátornak lennie Horthy faszobrának ügyében. Valójában senki bátorságára sem lett volna szükség, elég lett volna annyi is, hogy tisztességesen és korrektül viselkednek azok, akiknek ez hivatalból feladatuk lenne.

Akiket az ország tekintélyének őrzésével, a nemzet egységének megtestesítésével, a félelem nélküli élet biztosításával bíztak meg a választók két évvel ezelőtt. Nem kellene most senkinek bátornak lennie, ha ők sunyi módon nem politikai előnyökre hajtanának, potenciális náci-közeli szavazók voksaira vadászva.

Kereki polgármestere azt mondta, hogy nem ő javasolta a szobor felállítását, nem is egyezik az ízlésével, de tudomásul vette. Sokat nem tett ellene – tegyük hozzá.

Orbán Viktor még ennyit sem mondott. Kövér László sem szólalt meg, az újonnan kinevezett köztársasági elnök, Áder János is hallgat, mint dinnye a fűben. (Új fiú még, nyilván sok a dolga, ráadásul a Sándor-palotát is be kell lakni).

Kövér házelnök csendben van, Lázár János, Rogán Antal úgyszintén.

A Fidesz erős emberei morálisan megint gyengének találtattak.

Pedig Orbán Viktor nem is oly rég még azt ígérte, hogy úgy tesz majd a nyilasokkal, ahogy Horthy tett a nácikkal: ad nekik két pofont és hazazavarja őket. Igaz, ígért ő mást is. Növekvő gazdaságot, egymillió új munkahelyet, szociális biztonságot, értékálló nyugdíjakat, azonnali és radikális adócsökkentést. Kevesebb korrupciót, átláthatóbb közéletet, jobb oktatást és egészségügyet, élhetőbb életet. (Még jó, hogy szebb jövőt nem ígért.)

Miért épp a nácikkal kapcsolatos ígéretét tartotta volna be Orbán Viktor?

Ha másban nem, az egy főre eső árvalányhajas múltba fordulásban piacvezetők vagyunk. De legalább Horthy Miklós Kerekiben vasárnap felállított faszobra megkapta a magáét.

Ahogyan a reklámban mondják: Mert megérdemli.

Nem haragszik Székhelyi József az egriekre. Ha hívnák, ami persze nem mostanában lesz, szívesen elmenne oda megint.

A Jászai-díjas színész úgy fogalmaz, hogy nem őt sértették meg, hanem a hazát. És, hogy őt nem lezsidózták, hanem felzsidózták, „Én most sárga csillaggal járok az utcán, melyet büszkén viselek”.

Ilyen lett a világ. Persze, még nem teljesen ilyen, csak éppen ilyennek látszik. Az egriek sem olyanok, mint amilyennek a Fidesz által vezetett önkormányzatuk és a kormánypárti túlsúllyal rendelkező kulturális bizottságuk alapján gondolnánk őket.

Az egriek éppen olyanok, mint a budapestiek, a békéscsabaiak, a székesfehérváriak. Vannak közöttük jók és rosszak, kövérek és soványak, hívők és ateisták.

Sokfélék vagyunk, hál’ istennek, bár a rólunk élő kép már nem ennyire sokszínű.

Az egriekről most az lett a közvélekedés, hogy ez egy antiszemita város. Ahol listázzák a fellépő művészeket, és származás, felekezet, világnézet alapján döntik el, hogy ki léphet fel Egerben, és ki nem.

Székhelyi József jelen állás szerint nemkívánatos személy Egerben. Pedig kiváló színész, még ellenlábasai is elismerik, hogy „Villonban például nagyon jó.” De hiába, hogy Villonban jó, Egerben mégsem kell, merthogy ő egy „SZDSZ-es büdös zsidó”.

Így hangzott el az önkormányzat kulturális bizottságának egyik összejövetelén, és nem tiltakozás volt a válasz, hanem hangos nevetés.

Ezzel együtt, nem gondolnám, hogy az egriek rosszabbak lennének, mint mások. Még csak azt sem hiszem, hogy meggondolatlanabbul, elővigyázatlanabbul választottak volna, mint a többi helyen. Budapesten, Békéscsabán, vagy teszem azt, Székesfehérváron.

Lehet, naiv vagyok, de én a gyömrőiekről sem gondolnám, hogy aki Gyömrőn él, az mind büszke arra, hogy a korábban a szabadságról elnevezett tér néhány napja Horthy Miklós nevét viseli. Szerintem sok gyömrői szégyelli magát emiatt, megint mások örülnek, a legtöbben talán nem is foglalkoznak ezzel.

Utóbbiakat, akiknek mindegy, hogy mi történik körülöttük, azért nem menteném fel. Mert az nem érv, hogy mostanában a félelem miatt hallgatnak sokan. Lehet félni, sőt, kell is. Félni muszáj. Emberi tulajdonság a félelem, normális ember, ha félteni valója van, nem tehet mást, mint fél.

Félti magát, a hozzátartozóit, vagyonát, pénzét, egzisztenciáját. Félti az életét.

De, csak azért, mert fél az ember, még nem hallgathat. Ha soha nem szól senki, akkor mindenkinek mindig lesz félni valója.

Ha hallgatunk, mindig lesznek, akik következmények nélkül felzsidózhatják Székhelyi Józsefet, politikai és más szempontok alapján listázhatnak művészeket, tudósokat, teret nevezhetnek el Horthyról, és még sok minden más gazemberséget elkövethetnek.

Szólni kell, amíg még lehet. Szólni kell, mert csak így múlhat el az a világ, amitől félni kell.

„Százból ha, százból ha, százból, ha egyszer jó
Százból ha, egyszer jó, az már nagyon jó”

Sziámi: Százbolha

Néhány napja még nem tudtuk, hogy milyen köztársasági elnök lesz Áder János. Csak találgattuk, de bizonyosat nem tudtunk róla. Most már tudjuk, és ki is jelenthetjük: jó államfő lesz Áder János.

Ő maga mondta ezt az MTI-nek adott interjújában. Nem így fogalmazott, ő ennél szerényebb és visszafogottabb, de annyit azért elmondott, hogy száz rossz törvény közül százat visszaküld, és száz jó törvény közül százat aláír.

Ilyen elnök kell nekünk magyaroknak, ezt várjuk a mi köztársasági elnökünktől! Hogy mindig tudja, mi a jó, és tudja azt is, hogy mi az, ami nem jó. Soha se tévedjen, mert bár tévedni emberi dolog, valahol mégsem jó, ha egy köztársasági elnök összekeveri a jót a rosszal. Nem azért választották őt erre a magas méltóságra, tévedni bárki tud, ahhoz nem kell köztársasági elnöknek lenni.

Más kérdés, hogy még nem volt olyan köztársasági elnök, aki azt mondta volna magáról, hogy tévedni fog. Még miniszterelnök sem lehet abból, aki azt ígéri, hogy rossz lesz a gazdaságpolitikája, tönkreteszi az oktatást, az egészségügyet, lebontja a demokráciát, összevész egész Európával és a fél világgal.

Senki nem úgy kezdi az államfői működést, hogy majd a rossz törvényeket aláírja, a jókat pedig szépen visszaküldi oda, ahonnan jöttek.

Még Schmitt Pál is csupán motornak mondta magát, aki nem fékezni fogja, hanem dinamizálni a kormány országot építő munkáját, ám arról egyetlen szót sem szólt, hogy mit tenne a rossz törvényekkel. Nyilván visszaküldte volna őket, de hát, amilyen az ő szerencséje, minden, amit eléje tettek, jó volt. Amit nem tettek eléje, az nyilván nem volt jó, ha jók lettek volna, ahogyan a Fideszt ismerjük, azokat is Schmitt elé vetették volna. És akkor ő azokat is aláírja, vagyis, akkor a rossz törvények is jó törvények lettek volna.

A világ ennyire egyszerű, kéretik nem túlbonyolítani. Van elég gondunk enélkül is, minek csináljunk bajt ott is, ahol nincs.

Persze, az is lehet, hogy Áder János vicces kedvében volt, amikor az MTI-nek nyilatkozott. Mert ha az embert az MTI kérdezi, akkor lehetetlen nem vicces kedvünkben lenni, az embernek ugyanis óhatatlanul eszébe jut az MTI néhány közelmúltbéli mulattató csínye. Például hogy nemrégiben egy olyan blogra hivatkozva idéztek egy Ángyán Józsefet lejáratni kívánó hírt, mely blog a hivatkozás pillanatában még nem is létezett. Ez egy nagyon mulattató dolog, nyilván Áder János is annak találta, ezért mondta az MTI-nek, hogy a jó törvényeket egytől egyig aláírja, a rosszakat pedig, kivétel nélkül visszaküldi.

Jó tudni, hogy olyan köztársasági elnököt talált nekünk a Kedves Vezető, akinek van humora. Aki nem egy búval bélelt, savanyú figura, hanem olyan viccelődős fazon, aki akár a távirati irodán keresztül is képes megnevettetni az állampolgárokat.

De azért ne ringassuk magunkat illúziókba: mert talán tényleg több lesz a fentihez hasonló vidámság, ám a lényeg nem változik. Áder János mint mondta, továbbra sem mond le a horgászatról, vagyis, minden úgy megy majd, mint eddig.

Legföljebb mostantól az államfő szót a köztársasági elnök is két l-lel írja. Ugyanúgy, mint az ország többi polgára.

Ennyi. (Schmittül: enyi).

Most, hogy az összmagyar fülekben elültek a Lezsák Sándor ízlésficama miatt elénekelt székely himnusz hangjai, érdemes föltenni a kérdést: milyen köztársasági elnök lesz Áder János.

Ne vágjuk rá rögtön az adekvátot. Adódna rögtön, hogy hát milyen is lehetne. Olyan, amilyen lehet: Fideszes. Amióta az eszét tudja, Orbán pártjában politizált, máshoz nem ért, mást nem próbált soha.

Másfelől viszont, a megválasztásakor egészen tisztességes beszédet mondott. Tételezzük fel, hogy komolyan gondolta. Hogy nemcsak a helyzetnek szóltak a szép szavak, nem kamu volt, hogy mindenkit megszólított. Párttól, felekezettől függetlenül.

Jó lenne hinni ebben. Egyáltalán: jó lenne már hinni végre valamiben. Legalább abban, hogy valaki azt mondja, amit gondol, és hogy amit gondol, annak számunkra is van értelme.

Megint másfelől: azért ne nézzük hülyének önmagunkat. Áder János pártkatona. Tökéletes a maga módján, a rend, a fegyelem, a Párt mosolytalan híve.

Orbán embere volt, majdnem máig. 2007. január 15-én azonban megjelent egy cikk a Magyar Nemzetben. Rendes, álnéven jegyzett írás volt, ahogyan az ilyen esetekben elvárható. Egy jobboldali, Orbán-ellenes összeesküvés tervét írták le benne, állítólag Áder volt az eszmei atyja.

Soha nem tudjuk meg ki írta valójában. Nem kizárt, hogy Orbán rendelte meg az újságcikket, talán épp az ő felcsúti csőszkunyhójában eszelték ki az ürgebőrbe öltözött jugoszláv békaemberek az ördögi tervet, hogy megszabadulhasson pártbéli riválisaitól.

Áder mindenesetre gyorsan eltűnt, a Vezénylő Tábornok Brüsszelbe száműzte. Legyen távol, de azért mégis szem előtt. Már maga a búsképű lovag is elhitte, hogy neki idehaza végleg leáldozott, lesz néhány jó éve Brüsszelben, a gyerekei nyelvet tanulnak, és világpolgárokká válnak. (Hazajönni? Soha többé – legföljebb látogatóba).

Ha már száműzetés, legalább legyen rendesen megfizetve.

Aztán minden másként alakult. Ezt sem tudjuk meg soha, hogyan jött most megint a képbe Áder. Orbán továbbra sem kedveli - le is nézi, fél is tőle. Ezért, mint a bokszoló az ellenfelet, szereti szorosan maga mellett tudni. Addig sem üt nagyot, mert nincs helye egy megrendítő egyeneshez. Kicsiket tud csak kaszálni, legföljebb néhány eltévedt felütés jöhet össze neki.

Első beszéde alapján akár ellensúlya is lehet Orbánnak. (Lenne rá igény). Nem arra, hogy dacból forduljon szembe a Kedves Vezetővel, és revánsot vegyen az elmúlt esztendők hányattatásaiért. Az a kettőjük mocskos játszmája lenne, amiből mi, úgyis, mint emberek, semmit sem profitálnánk.

Az lenne jó, ha Áder meggyőződésből menne szembe a Kedves Vezetővel. Ha kiderülne, hogy mégsem olyan, amilyennek megismertük. Hogy bár, valaha vállalhatatlan volt, vakondozott és kőbányai börtöntöltelékezett, de Brüsszelben megváltozott. Hogy a csornai Charles Bronson már nem az a falusi Elvis Presley, mint amilyennek Orbán élete végéig megmarad. Hanem európai látókörű, magyar ember. Akinek snassz a székely himnusz, mert tudja magáról, hogy árvalányhajas külsőségek nélkül is képes magyar lenni.

Jó, kissé elszaladt a fantáziánk, álmodik a nyomor. De hát nem ők mondták, hogy merjünk nagyot álmodni?

Első, megválasztott köztársasági elnökként elmondott beszédében kezet nyújtott azoknak, akiket pártja korábban eltaszított magától. Áder János most ugyanazt üzente, amit Kádár János ötven évvel ezelőtt: aki nincs ellenünk, az velünk van.

Hogy a krumplilevest szereti-e, arról még nem mondott semmit.

Gyurcsány Ferencnek igaza volt, amikor azt írta a blogján, hogy a Hír TV-sek csak végzik a dolgukat. Minden másban azonban tévedett. Pedig, naivnak nem gondolnánk a volt miniszterelnököt, régóta benne van a politikában, történt már vele egy, s más. Támadták szemtől szembe, és volt alkalma hátulról jövő, „baráti tűzben” is menetelni.

Ez a történet azonban nem úgy indult, hogy a Hír TV „kiderítette”: az egykori miniszterelnök 1984-es szakdolgozatának címe, „A Balaton-felvidék szőlészete és borászata" megegyezett volt sógora négy évvel korábban írt munkájának címével. És, nem is azzal, hogy a volt sógor diplomamunkájának bírálata több helyen is megegyezik a volt miniszterelnök szakdolgozatának bírálatával. Vagyis, ebből az következik, hogy a két dolgozat nem csupán címében, de szövegében is ugyanaz.

Ha a Hír TV-nek megvan Gyurcsány szakdolgozatának a bírálata – és nyilván megvan, hiszen máskülönben honnan tudnák, hogy az megegyezik Rozs Szabolcs dolgozatának bírálatával – akkor nyilván maga a dolgozat is a birtokukban van.

Tudják, mi van benne, csak még nem mondják. Majd mondják, ha itt lesz az ideje. Valamikor. Holnap, holnapután – de akkor majd éjjel, nappal, minden hullámhosszon.

Mielőtt oknyomozó kvalitásokkal ruháznánk fel a Hír TV-t, emlékeztessünk arra, hogy ez a Hír TV ugyanaz a csatorna, amelyik 2006 szeptemberében, az őrjöngő, autókat felgyújtó, kirakatokat betörő - és adott esetben lincseléstől sem visszariadó - tömeg láttán forradalmat vizionált.

Ebben a mostani esetben sincs szó oknyomozásról. (Az ugyanis újságírói műfaj, s mint ilyen, nem egyenlő a politikai bűnözéssel). Gyurcsány Ferenc szakdolgozata ugyanis valószínűleg már jó ideje a Hír TV-nél van. Körülbelül azóta lehet náluk, amióta eltűnt a pécsi egyetemről. Nem ők szerezték meg a Balaton-felvidék szőlészetéről és borászatáról szóló írást, hanem valakik odaadták nekik.

Mindig vannak jó emberek, és vannak véletlenek. Tudjuk ezt, ha máshonnan nem, hát onnan, hogy évekkel ezelőtt egyes ügyészségi anyagok előbb landoltak a Magyar Nemzetnél, mint a megvádolt politikai ellenfeleknél, és azok ügyvédeinél. Az ügyészség persze tagadott - tőlük nem szivárgott ki semmi. És ez akkor valóban nagyon életszerű volt, mert mi más is történhet egy nyomozati anyaggal, kihallgatási jegyzőkönyvvel, mint hogy befújja a szél a Magyar Nemzet postaládájába.

Furcsa szelek fújnak Hunniában.

Mindez, ismételjük meg, nem oknyomozó újságírás. Hanem, finoman fogalmazva is, kapcsolati tőke, és annak hasznosítása. Ha kevésbé vagyunk visszafogottak, akkor azt kell mondanunk, hogy a politikai leszámolásra alkalmas maffiamódszer.

Karaktergyilkosság, ha úgy tetszik: amortizálás. Nem alkalmi, kedvtelésből, hanem hivatásszerűen, szakmányban végzett tevékenység. Néhány évvel ezelőtt maga Semjén Zsolt dicsekedett azzal: neki és Navracsics Tibornak jutott a feladat, hogy amortizálják Gyurcsányt.

Szép, nemes, felemelő megbízatás lehetett, istennek tetsző cselekedet.

Amikor kiderült Schmitt Pál plágiumgyanúja – nem kiszivárgott, hanem egyből tudni lehetett, hogy honnan van a „törzsanyag” döntő része – akkor a másik oldalon is lépni kellett. Találni kellett „valami terhelőt”.

Körülbelül ekkor tűnhetett el Gyurcsány Ferenc dolgozata a pécsi egyetemről. Most meg, amikor szükség lett rá, előkerült Rozs Szabolcs, Gyurcsány egykori sógora. Még a volt anyós is nyilatkozott, akiről eddig azt sem tudtuk, eszik-e, vagy isszák. Rozs néni csak a Hír TV-nek nyilatkozott – mint valami újmódi celeb, akit a mai kor szokása szerint exluzív szerződés köt valamelyik csatornához. Rozs néninek a Hír TV-vel van szerződése, lelke rajta.

Gyurcsány most minden bizonnyal csatát vesztett, de a háború nélküle is folytatódik. Igaz, mostantól új ellenséget kell keresni. Mert a Vezénylő Tábornok, a Kedves Vezető, rosszul, nyugtalanul alszik. Ott van neki a háza után csak részben megfizetett adó, a családi gazdaságok helyett a Fidesz-közeli oligarchák földhöz juttatása, a bevezetendő telefonadó, a gazdaság stagnálása, a növekvő infláció, az évtizedek óta nem tapasztalt mértékű szegénység. Botrány, botrány hátán. Hiába tálalták fel neki a hű szolgák a gyűlölt ellenfél fejét, a bajok csak fokozódnak.

Marad hát a háború. Mert a Kedves Vezetőnek azért mégis az emberek a legfontosabbak. S ha már kenyérre nem futja szegényeknek, legalább győzelmi jelentésekben ne szenvedjenek hiányt.

Vártam néhány napot, hátha valaki érintett megszólal az ügyben. Hogy lesz, aki magára veszi, megsértődik, kikéri magának. Ha más nem, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevű szakmai (?), érdekvédelmi (?) szervezet.

Vagy, jobb híján, a szakma.

Mert már megint botrányos, ami történt. Kövér László házelnök, amúgy ideiglenesen köztársasági elnök, nyikhaj senkiházi terroristának nevezte a hvg.hu újságíróját. Azt a kollégát, aki először tette közzé Schmitt Pál plágiumügyét.

Nem csupán őt minősítette ezzel, hanem az egész szakmát. Azokat a tisztes tollforgatókat, akik arra tették fel az életüket, hogy az igazság kiderítésén munkálkodjanak.

Mert amit a hvg.hu írt, arról rögtön az elején kiderült, hogy nem bulvárkacsa, amint azt Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője első felindulásában hazudni méltóztatott. De még csak nem is egy hamis állítás – az első szótól az utolsóig igaz volt minden. Bebizonyosodott, hogy Schmitt Pál plagizált, mások szövegéből írta a doktoriját, és végül, a kelleténél később és igen kínos körülmények között, lemondott.

A MÚOSZ szokása szerint hallgat. Megszokhattuk már, az lenne a fura, ha mondanának valamit. (Nyilván úgy gondolják, ne aprózzuk el az erőt, nem kell minden kicsiségre azonnal rárepülni.)

Van azonban, ami ennél is rosszabb: a szakma is kussol, mintha mi sem történt volna. Idézték persze Kövér interjúját, amit a Hír TV-nek adott, de senkinek sem jutott eszébe, amire már régen lenne igény: az, hogy Kövér Lászlót végre valahára úgy kezelje a magyar újságírás, ahogyan ő azt megérdemli.

Kövért ugyanis el kellene felejteni. Semminek tekinteni, mintha soha nem is lett volna. Hírt nem adni róla, interjút nem kérni tőle, nevét le nem írni. Nem hiúságból, hanem jól felfogott érdekből – önvédelemből. Mert amit ma meg lehet tenni velünk, azt megteszik holnap is.

Megteszik mindig, amikor csak lehet.

Tudom, nem könnyű az összefogás, a szakmai szolidaritás mifelénk nem működik. (A társadalmi sem, miért épp a mi szakmánktól várnánk mást?)

Amikor még a Kurír Elefánt című szatirikus melléklapját szerkeszthettem, próbáltunk valamit Torgyánnal szemben. Akkor, amikor a mára már operett-hősnek tűnő, ám abban az időben véresen komoly tényezőnek látszó népvezér patakvérről szónokolt. Mely patakvérnek elmondása szerint a pesti utcán illett volna folynia.

Akkor hirdettük meg, hogy elfeledjük Torgyánt. Nem írunk róla semmit – épp azt tesszük vele, amit Feleki Kamill tett azokkal, akik méltatlanokká váltak hozzá: ha megsértette valaki, akkor azt az embert megszüntette. (Nem vett róla tudomást. Volt életfogytiglan is, de kisebb bűnökért néhány évvel is meg lehetett úszni.)

Úgy döntöttünk, hogy Torgyán Józsefet „megszüntetjük”, vagyis, a kisgazdák örök és megbonthatatlan vezérét a nyilvánosság számára láthatatlanná tesszük. (Nem sokkal ezután Csurkával szemben is hasonló bojkottot hirdettünk).

Kevesen csatlakoztak hozzánk, ők is csak ímmel-ámmal. Pedig, akkor még a mostaninál reménytelibb időket éltünk. Akkor talán még lehetett volna tenni az ellen, hogy nyikhaj, senkiházi szemforgatók ne minősíthessék következmények nélkül a szakmájuk szabályai szerint eljáró újságírókat.

A szavak, a magyar szavak a hatalom és lihegő kiszolgálói szájából nem azt jelentik, amit valaha jelentettek. A hazugságra azt mondják, igazságbeszéd. A pénzbehajtásra hogy reform, a rombolást építésnek ejtik. Az adócsökkentés az adók emelését és új adókat, a szociális juttatás pedig szociális elvonást jelent.

A torz, megerőszakolt magyar nyelvezetben nincs hát jó és rossz, mert nem lehet, nincs bűn és erény, nincs helyes és helytelen, nincs igaz és hamis, nincs szép és csúnya. Nem csoda, ha a fél ország fuldoklik, mert így se beszélni, se szót érteni nem lehet.

Elég volt. Elég volt a rombolásból. Mindannyian tudjuk, hiszen ismerjük magunkat. A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok nem egy könnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Hiába a hatalom lekezelő, kioktató pökhendisége. A cukormázban úszó ígéretek garmadája. Hiába az őket szolgáló bértollnokok hada, a teljes állami gépezet.  Hiába a számolatlanul sorakozó pénzeszsákok. Mindez ma már hiába, akinek van füle, hallhatja a föld alatti vízáramok hangját. Azt dobolják mindenhol, széltében-hosszában, Battonyától Nemesmedvesig, hogy elég volt. Most már többről van szó, tisztelt hölgyeim és uraim, mint a gazdaság, a közbizalom vagy a pénzügyi mutatók hanyatlásáról.

Szociálisan rombolják le Magyarországot, módszeresen verik szét a szociális biztonságot, a szociális ellátást. Módszeresen széttépik a szociális hálót, és ez sokkal nagyobb bűn, mint bármi, amit eddig tettek. A szociális biztonság, amely szolidaritásra épül, az ország egyik legfontosabb összetartó ereje. Ezt szaggatják most szét, és ebből volt elég.

Elég volt, hogy a beteg embereket, a súlyos sérülteket ellátás helyett ide-oda küldözgessék az országban. Elég volt az elszegényedésből, hogy az emberek milliószám nem tudják hó végén kifizetni a számláikat. Elég volt abból, hogy a kormány nem veszi ember számba az időseket, a betegeket, a diákokat, a rászorulókat. Elég volt a kíméletlenségből, az érzéketlenségből, elég volt abból, hogy egyre nehezebb megélni, miközben egyre többet dolgoznak az emberek.

Elég volt, hogy egyre kevesebb jut azoknak, akik gürcölnek, gyereket nevelnek, egymásról gondoskodnak, becsülettel próbálnak fennmaradni, miközben egyre több jut a léhűtőknek, a hazudozó milliárdos szélhámosoknak, az állam védelmét élvező ügyeskedőknek. Elég volt abból, hogy mindent elvesznek, amiért az emberek megdolgoztak, és mindent eladnak, ami az emberek közös vagyona. Elég volt abból, hogy egy kiváltságos csoport agyalágyultnak nézi az embereket, és azt vágja a képükbe, nem jár nektek semmi.

Gondoskodjatok magatokról, és fizessetek többet és többet. Elég volt abból, hogy az emberek mindig rosszul járnak, miközben a hatalmon lévők egyre több luxust, egyre nagyobb gazdagságot, egyre több kiváltságot szereznek maguknak.

Igen, kedves barátaim, mert a hazugságnak ára van. Ára van, mert akik ismerték az igazságot, ismerték a bajt, akik tehettek volna, hogy időben orvosolják a saját maguk által elkövetett hibákat, felelős kormányzás és cselekvés helyett hazudoztak, hamisítottak és csaltak, csak ki ne derüljön, milyen állapotba sodorták az országot. A baj pedig nőttön-nőtt, s ma már lehetetlen tovább takargatni, s most fizetni kell.

Ezért tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, a hazugság ára ott van minden bezárt munkahelyben. Az állását vesztett családfő tehetetlenségében, a lelakatolt iskolában, az elbocsátott tanárnők kilátástalanságában, a gyerekét a tandíj miatt iskoláztatni képtelen szülő szomorúságában. A kilátástalan itthoni helyzet miatt külföldre készülő fiatal lemondásában, s ott van a nyugdíjak megkurtításával szembe néző idős emberek csalódottságában is. Igen, a hazugság ára ott van, a szánk széléig érő eladósodottságban, az égbe szökő gáz- és villanyszámlákban, az elmaradó nyaralásban, az egyre soványabb ebédekben, az egyre ócskább és foltosabb ruhákban.

A megszorítások mára megfojtották a gazdasági növekedést, és fojtogatják a háztartásokat is. Ha ebbe a sokszorosan sebzett országban megszűnik a szociális háló, ami minden hibájával együtt is védelmet nyújtott a társadalom számára, abból nagy baj lesz, nagyobb, mint most bárki közülünk gondolná. Ha nem fékezzük meg a kormányt a szociális vívmányok szétverésében, akkor azután nem lesz megállás. A mai szociális válság újabb és újabb családokat, nyugdíjasokat és dolgozókat ránt majd magával. Lássuk be, hogy ez a kormány szociálisan érzéketlen, és azokat a szociális értékeket, vívmányokat, amelyeket a magyar emberek hosszú évtizedeken át felépítettek, és a rendszerváltás viharai közepette is átmentettek, most kész esztelen módon lerombolni.

Részletek Orbán Viktornak az őszödi beszéd évfordulóján elmondott beszédéből. Elhangzott a 2007. szeptember 18-i Fidesz-gyűlésen, elolvasható Orbán Viktor honlapján..

A magyar állampolgároknak nem kell félniük, mert biztonságban annak. Ezt mondta Kontrát Károly belügyi államtitkár, miután napvilágra került egy hangfelvétel, amelyen Juhász Oszkár, Gyöngyöspata jobbikos polgármestere egy polgárháború lehetőségéről beszélt. Amerikai repülőkről, amelyeknek több nap kell, míg ideérnek, valamint megbízható és kevésbé nemzeti érzelmű rendőrökről. MSZP-ről, a Fideszről – utóbbit a jobbikos politikus Zsideszként említette a hangfelvételen.

A Jobbik először tagadta, hogy a felvételen Juhász Oszkár hangja hallható. Utóbb elismerték, maga az érintett pedig azt mondta: olyan emberekkel beszélgetett, akik vállalhatatlan dolgokra készültek, ezért kellett őket a saját stílusukban, gyakran nyomdafestéket nem tűrő módon irányítani.

Most arról nem szólnék, ami amúgy evidens: hogy Juhász Oszkár egy szerencsétlen hülye. Aki addig létezik, ameddig a Jobbik és/vagy a Fidesz prominensei ezt jónak látják. Juhász Oszkár addig van, amíg szükség van rá és a hozzá hasonló szerencsétlenekre. Mert fenn kell tartani a harckészültséget, és el kell terelni a köz figyelmét a arról, hogyan teszik tönkre szakmányban az országot.

Az illetékes államtitkár szerint mindez a Jobbik belharcának megnyilvánulása, és az is nyilvánvaló, hogy a szocialisták kavarnak már megint.

A közmédia, amíg tehette, diszkréten hallgatott az ügyről, s a Kádár-korból kölcsönzött szokása szerint csak a cáfolatot közölte.

Egyébként tényleg nem kell félni a Jobbiktól. Az, hogy egyes képviselői amerikai repülőgépeket vizionálnak, mások a parlamentben a tiszaeszlári vérvádat emlegetik, nem félelmet keltő, „csupán” gyomorforgatóan undorító.

Stílszerűen, azaz, a nemzeti érzelmű jobboldal nyelvén fogalmazva: ótvar.

Félni azonban van kitől. Attól a kormányerőtől, amely nem tartja fontosnak, hogy foglalkozzon vele. A gyöngyöspatai polgármester főszereplésével készült hangfelvételen hallható szöveg ugyanis nyílt felszólítás az államrend megdöntésére. Akkor is az, ha konkrét cselekvési terv még nem készült – vagy legalábbis, illetékes helyen nem tudni ilyenről. (Juhász Oszkárnak, aki elmondása szerint nem értett egyet a saját szavaival, kötelessége lett volna ezt jelenteni az illetékes szerveknek.)

Ennél jóval kisebb bűnökért is vittek már el a kormánynak nem tetsző politikusokat. Bilincsben, láncra verve - a kormánynak kedves sajtót időben értesítve és így annak zajos érdeklődésétől kísérve. Juhász Oszkárnak a haja szála sem görbült, és nem is fog, egészen addig, amíg a regnáló rezsimnek szüksége lesz rá.

Akiktől valóban félni kell, azok a miniszterelnök közvetlen környezetében találhatók. Az egykori MSZMP Társadalompolitikai Intézetében dolgozó Kövér Lászlótól például. És nemcsak azért, mert Orbán egyik legrégebbi harcostársának eszelős a tekintete. Ami azért nem jó, mert félreértésre adhat okot, az ilyen emberrel kapcsolatban az a látszat keletkezhet, hogy még ennél is nagyobb gazemberségekre képes.

Arra például, hogy azt mondja az ellenzék egyik (speciel legnagyobb) pártjára: méltatlan, hogy ott lehetnek a parlamentben. És azért jó, hogy nem vesznek részt Áder János államfővé választásán, mert így legalább látványuk nem rontja el az ünnepséget.

Az, hogy a Jobbik, mely párt sok más apró csínytevése mellett, Zsidesznek nevezi a Fideszt, nem csípi a házelnök úr szemét. Pedig – és ezt lassan mondjuk, hogy Kövér László is megértse – a derék náci urak méltóztattak lezsidózni a házelnök úr pártját.

- Miniszterelnök úr, Ön tavaly azt mondta, hogy egy-két nap alatt meg tudunk állapodni az IMF-fel.

- Most is ezt mondom. Amit én megígérek, az meg van ígérve.

- De közben eltelt fél év, és a tárgyalások még meg sem kezdődtek.

- Ha rajtam múlik, akár egy nap alatt megállapodhatunk.

- Úgy érzi miniszterelnök úr, hogy Önök mindent megtettek a megállapodás érdekében?

- Még annál is többet.

- Ezt hogy érti?

- Itt ülök hónapok óta a tárgyalóasztalnál, és várom, hogy jöjjenek. Már a klotyóra se merek kimenni, nehogy épp akkor csöngessenek.

- Egyelőre nem nagyon akarnak becsöngetni Önökhöz.

- Hát épp ez az. Lehet, hogy meg kell nézetnem a kapucsengőt egy szakemberrel, hátha ez a baj.

- Miniszterelnök úr, nagyon kell a pénz?

- Kinek ne kellene! A gyerekek ugye nőnek, ha ma veszek nekik egy cipőt, vagy ruhát, holnapra már kicsi rájuk. És Anikónak is ígértem egy új retikült. Ha a Handó Tünde kapott egyet a Szájer Józsitól, akkor szerintem az én feleségemnek is jár.

- Miniszterelnök úr, az országra gondoltam…

- Ja, miért nem ezzel kezdte? Persze, hogy az országnak is kell pénz. Adják ide, oszt jó napot.

- Az Önök pártjának alelnöke, Kósa Lajos kedves ukrán hölgynek nevezte Irina Ivascsenkót, az IMF magyarországi irodájának a vezetőjét. Gondolja, hogy az ilyen megjegyzések elősegítik a tárgyalásokat?

- Egyetértek Önnel, a Lajos talán túlságosan is visszafogottan fogalmazott. De azt Ön is beláthatja, hogy egy debreceni polgármester mégsem mondhatja az IMF egyik vezetőjére, hogy ukrán kurva…

- Az Ön örök és megbonthatatlan jobbkeze, Matolcsy György lekezelően hárombetűs szervezetnek nevezte az IMF-et.

- Na, ebben igazat adok a Gyurinak. Szemben a szocialisták elkúrt nyolc évével, mi legalább számolni tudunk. Ön szerint hány betűből áll az IMF szó?

- Megfogott miniszterelnök úr. Azt hogyan kell érteni, hogy nem leszünk gyarmat?

- Én ilyet soha nem mondtam.

- De az Ön régi harcostársa, az ötös számú Fidesz-párttagkönyv tulajdonosa, Bayer Zsolt ilyen táblával vonult a Békemeneten.

- Van is vitánk a tábla miatt.

- Vitájuk?

- Igen. Ki akarja fizettetni velünk a táblát, de mondtam neki, hogy az ország mostani helyzetében, amikor milliárdokat kell elvennünk az oktatástól, az egészségügytől, mindennel spórolni kell.

- Miniszterelnök úr, Ön szerint mikorra várható a megállapodás az IMF-fel?

- Mondtam már, hogy mi bármelyik percben, másodpercben készen állunk. Arról nem én tehetek, hogy ezek ott kint állandóan szívatnak minket.

- Ön szerint miért ez a szívatás?

- Honnan tudjam? De ha nem tetszik nekik, bekaphatják. Nem nekem fontos, hogy hitelt kapjunk.

- Nem Önnek? Hát akkor, kinek?

- Hogy-hogy kinek? Hát az országnak.

- Nincsenek néha nyugtalan éjszakái?

- Már hogyne lennének. Kinéztünk egy jó kis középpályást a Videotonba, de nem tudom, sikerül-e megszereznünk.

Megvédi a zsidóságot a miniszterelnök. Ezt a Köves Slomó rabbival történt megbeszélése után jelentette be Orbán Viktor. A beszélgetésnek az adott apropót, hogy a húsvéti ünnepek előtt a magyar parlamentben egy Jobbikos képviselő, bizonyos Baráth Zsolt akut antiszemitázásra vetemedett. Tiszaeszlárt böfögte föl a jobbikos honatya, a már 130 évvel ezelőtt cáfolt vérvádat citálta a magyar törvényhozás házában.

Orbán Viktor akkor még nem mondta, hogy megvédi a zsidókat - nyilván nem akarta megzavarni az ünnepek előtti áhítatot.

Különben is, ha Orbán rögtön az ominózus parlamenti gyűlölködés után megszólal, könnyen Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényében találhattuk volna magunkat. Emlékszünk a zseniális mondatra: mindenki őrizze meg a nyugalmát, mire rögtön kitört a pánik.

A zsidóknak egyébként sem jó, ha megvédik őket.

Már csak azért sem, mert ez esetben adódna az összevetés, hogyha megvédésről van szó, akkor a nyugdíjpénztári befektetéseket is milyen szépen megvédte a kormány. Mintegy háromezer milliárd forintot védtek meg Orbánék a tulajdonosaiktól, akik e megvédés hiányában nyilván felelőtlenül a saját céljaikra használták volna a pénzüket.

Hogy miként védené meg Orbán a zsidókat, azt egyelőre nem részletezte. Ami persze valamelyest érthető: a zsidók megvédése nem úgy megy, hogy a kormány gondol egyet, és a zsidók már meg is vannak védve. De még csak nem is úgy, hogy védelmi pénzt kér a megvédésükért, vagy teszem azt, fallal veszi körül őket, nehogy arra érdemtelenek hozzájuk férhessenek.

Nyilván más, korszerű terv motoszkál a miniszterelnök fejében a zsidók megvédésével kapcsolatban. Közmunka persze szóba sem jöhet, azt a romák megvédésére és felemelkedésére találta ki Pintér belügyminiszter.

Meg aztán, lássuk be, a zsidók megvédése nem is megy egyik napról a másikra. Mint minden valamire való megvédéshez, ehhez is tervek kellenek. Elképzelések és koncepciók, talán még pályáztatni kell a zsidók megvédését, nehogy szó érje a ház elejét. Hivatalt kell felállítani, élén zsidóvédésre szakosodott szakemberekkel. Tapasztalt, régi motorosokkal, olyanokkal, akiknek van némi jártasságuk a zsidóvédelemben.

Zöldfülű kezdőkkel esélytelen a zsidók megvédése.

Adódna persze a kérdés, hogy tulajdonképpen miért is kell a zsidókat megvédeni ma Magyarországon. Ki az, aki fenyegeti őket, mármint a Jobbikon kívül természetesen. Mertha csak a Jobbiktól kellene tartaniuk a zsidóknak, könnyű lenne Orbán dolga. Elég lenne annyi, mint amit Horthy tett a nyilasokkal - ad nekik két pofont és hazazavarja őket.

A dolog azonban ennél sajnos bonyolultabb. Merthogy nem csak a Jobbikban, de Orbán pártjában is akadnak olyanok, akiktől meg kell védeni a zsidóságot.

Nem antiszemiták, csak úgy tartják, hogy lenne rá igény.

Amúgy szép dolog, hogy a miniszterelnök, számos gondja, baja ellenére, ennyire a szívén viseli a zsidóság sorsát. Jobban is, mint ami tőle elvárható lenne.

Még jobb lenne persze, ha Orbán Viktor, ha nem a zsidókkal foglalkozna, hanem azokkal, akik miatt most Köves Slomó rabbival kellett találkoznia.

Úgy adódott, hogy az ünnepeket vidéken töltöttem. Faluhelyen pontosabban, még ennél is pontosabban egy tanyán. Csongrád megyében van a tanya, és ott vannak azok a falvak is, amelyeken keresztülmentem. Nem először, családi kapcsolatok révén az elmúlt negyedszázadban több száz alkalommal jártam arra.

Örülök neki, hogy született pesti bennszülött létemre nekem csupán nem egy furán hangzó helységnév, ha azt hallom, hogy Baks, vagy azt, hogy Csanytelek. Ismerem ezeket a falvakat, számtalanszor átutaztam rajtuk az elmúlt években. Sándorfalván is ismerem a boltokat, tudom, hol kell húst venni, hol tejfölt és túrót, mikor van piac, és hol van nyitva ünnepnapkor is a bolt. Olyan név, mint Balástya, nekem nemcsak az ottani rémet juttatja az eszembe – házakat és arcokat is tudok kötni hozzá.

Most, hogy megint Csongrádban jártam, felfigyeltem arra, amit már régebben is tudtam. Hogy mennyi minden épült az utóbbi tíz évben. Új buszpályaudvar az egyik helyen, európai színvonalú töltés a másikon. Megújult utak, főterek, buszmegállók tucatjai.

Jó volt nézni és látni mindezt.

Jó volt és furcsa is persze. Főleg, hogy először nem tudtam, mi az, ami furcsa.

Aztán rájöttem: szinte mindegyik település bejáratánál ott volt a tábla: Európai falu, Európai város. És nemcsak a csillagok virítottak a kék alapon, de szöveg is volt hozzá: a buszpályaudvar (töltés, út, főtér, stb.) az Európai Unió pályázatának segítségével, uniós pénzből épült.

Nem szó szerint, de mindenhol valami hasonló volt a szöveg.

Néztem a táblákat és önkéntelenül is odaképzeltem alájuk még néhány szót. Magyar szavakat, amelyek magyar mondattá álltak össze az elmúlt hónapokban: Nem leszünk gyarmat!

Ezzel a szöveggel vonultatták a tömeget immár két alkalommal is a magukat Békemenetnek csúfoló gyűlöletvezérek. Hogy nem leszünk gyarmat. Ami magyarra fordítva azt jelenti: aggyátok ide a pénzet minekünk, aztán mennyetek isten hírével, amíg jól van dolgotok.

Ezt üzenjük mi Európának. Hogy tegyék le szépen a pénzt a küszöbre, lehetőleg minél hamarabb, aztán illa berek, nádak, erek, huss innen!

Felejtsetek el bennünket, mintha soha sem ismertük volna egymást.

Volt már ilyen évekkel ezelőtt, kicsiben kipróbálódott már, hogy milyen. Az lehetett a főpróba, amikor Várszegi Gábor a maga milliárdjaival megmentette az akkor épp a csőd szélén álló FTC-t. A ferencvárosiak elfogadták szépen a milliárdjait, majd miután a mór megtette a kötelességét, lerakta a pénzt, elkezdték őt szépen zsidózni.

Mert arrafelé az a normális üzemmenet. Anélkül a fű sem nőne az Üllői úton, és a szotyolának sem volna jó az íze. Várszegi először  nem vette komolyan az egészet, de idővel azért megkérdezte magától, hogy kell-e ez neki, hogy a saját pénzén lezsidóztassa magát.

Fogta a pénzét és távozott.

Nem tudni, meddig tart az Európai Unió türelme, de valami azt súgja, nekünk inkább szükségünk van rájuk, mint fordítva. Így azután nem vagyok biztos benne, hogy ha vidéki kócerájnak nevezzük őket, az jót tesz a kapcsolatoknak. Hogy megkönnyíti Fellegiék dolgát, ha a miniszterelnök kebelbarátja, amúgy az 5-ös számú párttagkönyv büszke tulajdonosa, Európa ellen hergeli az országot. Ha a miniszterelnök Moszkvához hasonlítja Brüsszelt, és nem küldi el melegebb éghajlatra az alelnökét, amikor az az IMF magyarországi vezetőjét kedves ukrán hölgynek nevezi.

Sokat szépült az ország, amint tehetem, megint elmegyek, és megnézem. Örülnék, ha még kint lennének a táblák, és nem cserélnék le őket a csak kevesek által érthető, ám egyesek szemében trendinek tűnő rovásírásos tájékoztatókra.

Jézus Krisztushoz hasonlította a tatabányai KDNP Schmitt Pált. Nem külsőségekből vonták le ezt a meglepő következtetést, hanem, mint közleményükben megfogalmazták, a tatabányai alapszervezet „szomorú párhuzamot lát a Schmitt Pál Köztársasági Elnököt ért méltatlan támadások és a nagypénteki ítélet között”.

Nem tisztünk vallási ügyekbe bonyolódni, magánügy az ilyen, mindenki abban hisz, amiben akar, vagy akiben tud. Csupán a teljesség igénye nélkül jeleznénk, hogy a korabeli feljegyzésekben több csodatevésről esik szó, de az sehol sem említődik, miszerint Jézus lopta volna a tanításait, mások gondolatával fényeskedett volna. Helyesírásáról sem sokat tudunk, ezen a téren is hiányos a vonatkozó emlékezet, de talán nem minden ok nélkül feltételezzük, hogy egy nyelvtani teszten Plagi bácsinál jobban teljesített volna. És tisztesség dolgában is jobban állt néhány nagyságrenddel a volt köztársasági elnöknél, emberi tartásról most nem is beszélve.

Nem is lenne téma ez, vicces társaság lehet a tatabányai KDNP, akiknek nyilván az is megéri, ha a fél világ rajtuk röhög. (Ha ez kell az ismertséghez, hát lelkük rajta.)

Hanem Harrach Péterről ennél azért többet feltételeztünk. Nem sokkal többet persze, mert ő lényegében egy gyakorlatilag mérhetetlenül alacsony támogatottsággal rendelkező, nulla százalékos párt frakcióvezetője. De ő legalább ránézésre komoly ember, olyan, akit egészen megszólalásig komolyan lehet venni. De csak addig, mert ha megszólal, az ember fogja magát, és elalszik.

Hétfőn azonban Harrach Péter úgy döntött, hogy megmutatja: van neki másik arca is, és ha okos nem is, de szórakoztató azért tud még lenni. Mással ugyanis nemigen lehet magyarázni, hogy Plagi bácsi lemondását követően azt mondta a parlamentben: az elnök úr erkölcsi nagyságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy lemondott.

Ha tényleg emberi tartás, netán tisztesség állt volna a lemondás hátterében, nem szólnánk egy szót sem. De szólnunk kell, mert már maga a lemondás is egy csalás, másként fogalmazva, lopás és plágium miatt robbant ki. Ahogyan Plagi bácsi lemondott, az pedig sok mindenről tanúskodott, egyedül erkölcsi nagyságról nem.

Schmitt ugyanis vádolt és vádaskodott. Úgy viselkedett, mint egy önérzetében megbántott nagycsoportos óvodás, akibe az óvónéni akarata ellenére is beleerőltette a spenótot, ne csodálkozzon hát senki, ha bánatában a sárga földig leette magát.

Arról nem is szólva, hogy a lemondás nem Schmitt ötlete volt, sőt, kifejezetten az ő akarata ellen történt. A beszéde nagy részét ugyan valószínűleg maga írta – nem láttuk a kéziratot, ha tíznél kevesebb helyesírási hiba volt benne, akkor ebben sem lehetünk biztosak – ám az utolsó mondatot, amelyben lemondott a tisztéről, már biztosan a miniszterelnök környezetében fogalmazták.

A tatabányai KDNP szervezet nyilván nem tudott róla, Harrach Péter figyelmét pedig jótékonyan elkerülhette egy körülmény. Nevezetesen az, hogy a péntek esti Untersovszky-interjú és a hétfői lemondás közötti időben mindenki hadra fogható ember talpon volt a Fideszben. Naponta több közvélemény-kutatást végeztek, telefonon faggatták a választókat, lázasan működtek a fókuszcsoportok és a monitoringok. Osztottak és szoroztak, hogyan lehet csökkenteni a kárt. Folyamatosan mérték, miként alakul Plagi bácsi tetszési indexe. És mivel ez a magyarázkodások ellenére – vagy épp ezek miatt - folyamatosan romlott, Orbán Viktor hétfőn délben személyesen vitte el a Sándor-palotába Schmittnek a selyemzsinórt.

Szó sem volt hát Jézus Krisztusról, tisztességesebb lett volna kihagyni őt ebből a szánni valóan erkölcstelen történetből. Volt szegénynek elég baja, Plagi bácsi és a Fidesz nélkül is.

Távozni sem tudott tisztességesen. Utolsó, köztársasági elnökként elmondott beszéde egy szerencsétlen, valóságérzékét teljesen elveszítő ember hattyúdala volt. Olyan lett a búcsú, mint amilyen az érkezés volt: szánalmas és szomorú.

Egy  öreg, megtört bohóc állt a porondon - Orbán Viktor magánparlamentjének motorja árnyéka volt önmagának. Az emberek embere szeretett volna lenni, de végül bujkálni volt kénytelen az emberek elől. Az, aki nemrég még az élet császáraként tárogatózott, osztotta az észt hazaszeretetről, erkölcsről, a magyar nyelv fontosságáról – a végén már hátsó ajtókon, titkos kijáratokon menekült mindenhonnan.

Nem csak szánalmas, de szomorú is, ami történt. Ez az ország ugyanis, még így, megosztott, leharcolt állapotában is többre hivatott annál, mint hogy Plagi bácsi legyen a legfőbb közjogi méltósága.

Schmitt Pál láthatóan fel sem fogta, miért kellett távoznia. Pedig igen egyszerű: azért, amiért már meg sem kellett volna őt választani. A Nemzet Gojostola nem a lopott doktorija miatt bukott meg - a nevetséges és bárgyú helyesírási hibák súlyosan estek a latba, ám mindez csupán hab volt a tortán.

Rosszízű, undorító, narancsszínű hab.

Őt is megilleti az ártatlanság védelme, mondta hétfőn a parlamentben. Nyilván vélelmet mondott volna - ha tudja, mi a különbség a kettő között.

Minden szónál beszédesebb volt, ahogyan a Fidesz, s főként a Schmittet jelölő miniszterelnök megpróbált kihátrálni mögüle. Ahogy jöttek a bajok, már meg sem akarta ismerni, letagadta, hogy bármi köze lenne hozzá.

Orbán addig használta Schmittet, amíg haszna származott belőle. Amikor már mindent aláírt, előny nem származott a személyéből, csak hátrány, elengedte kreatúrája kezét.

S miközben Plagi bácsi körül egyre félelmetesebben tornyosultak a hullámok, felesége, a pártállam tévétornájából megismert Makray Katalin (fejkörzés, szemforgatás, gerinchajlítás), zarándokként falta a kilométereket. Testőrök kísérték Kati nénit nehéz és költséges kirándulásán, fejenként és naponta egymillió forintért. Férje ügyeiről nem nyilatkozik, kérdésekre nem válaszol, a vele együtt gyaloglók úgy tudják, hogy a nap nagy részében imádkozik.

Schmittnek azért annyi még összejött az utolsó napokban, hogy Dél-Koreában Obamával fotóztathatta magát. Ennyi elégtétel jutott neki az őt bábként kezelő, s épp emiatt lenéző Orbánnal szemben.

Orbán soha nem fog hasonló fotón szerepelni.

Legalább ennyi. Vannak még apró örömök az életben.

Vajon látjuk-e még Schmitt Pált a Videoton VIP-páholyában a miniszterelnök, a belügyminiszter, az MLSZ elnöke és más előkelőségek társaságában? Hívják-e oda, pontosabban: beengedik-e maguk közé a fontosak?

Miután a Semmelweis Egyetem szenátusa a doktori tanács csütörtök reggeli döntése után még aznap megfosztotta Schmitt Pált a doktori címétől, eltiltotta annak használatától, nem lehet megkerülni a kérdést: kinek a sara Schmitt Pál?

Költői a kérdés, tudja mindenki a választ: Orbán Viktor találta ki őt, és tálalta fel nekünk, embereknek. Szabadsága idején, állítólagos bulgáriai nyaralásáról üzent az országgyűlésnek: tessék Schmitt doktorból köztársasági elnököt csinálni!

Orbán és kormánya most igyekszik úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne Schmitthez. Még csupán a doktori tanács döntését ismerhettük, amikor a kormányszóvivő, a szebb napokat is látott Giró-Szász András sietett közölni az emberekkel: Schmitt Pált Orbán Viktor nem miniszterelnökként, hanem pártelnökként jelölte köztársasági elnöknek. (Holnap meg már az megy majd, hogy Schmitt a szocialisták embere, az elmúlt nyolc év miatt lett belőle köztársasági elnök, Gyurcsány a hibás.)

Osztanak és szoroznak most a Fideszben. Azt már tudják, hogy minden számítás szerint rosszul jönnek ki az ügyből, de azért még reménykednek: hátha viszonylag csekély veszteséggel zárhatják a kasszát. Ehhez persze tudniuk kellene, mit díjaznak jobban az emberek: ha felvállalják Schmittet és a ragaszkodnak hozzá a végsőkig, vagy ha elengedik, sőt, úgy tesznek, mintha soha semmi közük nem lett volna hozzá.

Schmitt Pál fék helyett motorja kívánt lenni a kormányzásnak, a nagy utazás azonban csúfos véget ért. Nem véletlenül: Schmitt egész életútja méltatlan volt a poszthoz, amelyet betöltött. A lopott doktori csupán szennyes hab volt a tortán – Plagi bácsi oly mértékben maga alá plagizált, hogy csupán egy méretes kátyú maradt belőle.

Schmitt Pál előbb-utóbb távozik. Hogy pontosan mikor és miként jelenti be a lemondását, azt ma még nem lehet tudni. Nyilván fut még néhány kört a miniszterelnöknél. Kiteríti a kártyáit, megpróbálja eladni, amije van.

Mert ők, Orbán és Schmitt, egymás tökét fogják. Nemcsak Orbán tud sokat Schmittről, ez fordítva is igaz.

Úgy alakult, hogy Schmitt az, aki először menni fog. Éppoly dicstelenül, mint amilyen méltatlanul érkezett.

Örülünk, de boldogak ettől még nem leszünk. Talán majd akkor, ha Schmitt után a következő távozó lekapcsolja maga után a villanyt.

Elkészült a nagy mű. Nem Schmitt Pál doktorija, az már egy bolgár sportdiplomata, valamint egy német szociológus jóvoltából a megírása előtt is megvolt.

Ám most lett egy másik dolgozat is, a magyar demokrácia dicsőségére.

Igaz, csak háromoldalas a dr. Schmitt plágiumügyét vizsgáló bizottság jelentése, viszont vélhetőleg saját kútfőből született. Keményen hajtottak az urak, még a számukra biztosított két hónapot sem használták ki teljesen - már egy nappal a határidő előtt közzétették a jelentésüket. És voltak annyira visszafogottak, hogy meg sem próbálták az előtérbe szuszakolni saját személyüket. Ahelyett, hogy mint ilyen esetben elvárható, vállalják a véleményüket, válaszolnak az újságírók kérdéseire, mindössze egy visszafogott közleményt jelentettek meg. Nem arról van tehát szó, amire első pillanatban gondolnánk: hogy szégyenükben elbujdostak: egyszerűen nem akartak tolakodni.

Nem is kell. Enélkül is látjuk magunk előtt a hatalmas munkát, az emberfeletti erőfeszítést, amint majdnem két hónapon át, éjt nappallá téve vizsgálták Schmitt Pál doktoriját. Félretéve minden mást - családot, hivatást, szórakozást odahagyva, csak a jelentésnek éltek. Hogy időben elkészüljön és megfeleljen az elvárásoknak.

Egyedül a grémium egyik prominensének, Tóth Miklósnak sikerült időt szakítania arra, hogy időközben a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökévé avanzsáljon. Nyilván véletlen az egybeesés, hogy éppen akkor esett rá a választás, amikor Schmitt Pál doktorijáról kellett véleményt írnia. Vannak véletlenek, sőt, a valódi világban csak véletlenek vannak. Ezek viszik előre a világot, minden más csak hátráltatja a fejlődést. A tények például, vagy teszem azt, a mindennapi tapasztalat - tisztességről, emberi tartásról nem is szólva.

Megfoghatatlan, gyanús fogalmak ezek.

Amúgy a bizottság megállapította, hogy Schmitt Pál doktorija plágium, de ezért a plágiumért nem annak elkövetője a felelős, hanem a Testnevelési Egyetem akkori ítészei, akik nem hívták fel a doktoriján dolgozó Schmitt Pál figyelmét arra, hogy a másolás nem egyenértékű a tudományos kutatással. Amiből Schmitt Pál joggal következtetett arra, hogy mások gondolatait és műveit magunkénak mondani rendjén lévő dolog.
Az egyetem a hibás, ezért Schmitt nem tehető felelőssé, a doktorija tőle el nem vehető. Nem bűnös ő, hanem áldozat, talán még kártérítés is jár neki valamikor, amiért meghurcolták a nevét.

Átvágták csúnyán Plagi bácsit, gonosz emberek visszaéltek az ő határtalan jóhiszeműségével. Mert a vak is látja, hogy mi történt: Plagi bácsi számtalan elfoglaltságára való tekintettel megbízott valakit, hogy készülő doktorijához szerezzen be eredeti gondolatokat. Nem azt kérte az ismeretlen illetőtől, hogy lopjon 180 oldalt Georgijevtől, és másoljon ki 17 másikat Klaus Heinemann német tudós dolgozatából. Hanem azt, hogy eredeti, sehol máshol nem olvasható, sőt, egyenesen Schmitt Páltól származó gondolatokat szedjen össze.

Az ismeretlen elkövető pedig vagy nem talált ilyeneket, vagy úgy döntött, hogy a könnyebb utat választja. Lopott és másolt, magyarul: plagizált. De ezt nem közölte Schmitt Pállal, aki naiv volt és elővigyázatlan: megörült a kész dolgozatnak, és miután nem csak megírni, de elolvasni sem volt ideje, azt gondolta, hogy ami a doktoriban van, azt mind ő írta az első betűtől az utolsóig.

Csak most, évtizedekkel később jött rá, hogy becsapták.

Ez tehát a teljes igazság, rútul rászedték Plagi bácsit, visszaéltek a jóságával. Kijárna neki egy másik tudományos fokozat, fájdalomdíjként a mostani meghurcolása és hányattatásai miatt.

Most már csak az a kérdés, képes-e a nemzet kellően kárpótolni ezt a talpig becsületes, makulátlan múltú, feddhetetlen embert, aki továbbra is élvezi a Fidesz és személyesen Orbán Viktor bizalmát.

Elegendő-e, ha leborulunk előtte, megtépkedjük ruháinkat, hamut szórunk a fejünkre, vagy térden állva is kérnünk kell a bocsánatát, amiért kételkedni merészeltünk benne.

Mi vagyunk a rosszak, akik a saját munkánkkal, tehetségünkkel igyekszünk jutni valamire.

Mi kérünk elnézést.

Elveszítjük a vidéket, mondta Ángyán József egy bizottsági meghallgatáson. A földművelésügy minisztérium januárban lemondott államtitkára a nagyobb nyomaték kedvéért még egyszer megismételte: elveszítjük a vidéket.

Érződött a hangján, hogy nem azért szerződött annak idején a minisztériumhoz, hogy elveszítsék a vidéket.

És nem is azért, hogy elveszejtsék.

Amikor januárban hirtelen távozott a hivatalából – Orbán Viktor anélkül fogadta el a lemondását, hogy akár öt percre is találkozott volna vele – még csak sejteni lehetett, hogy van néhány dolog, amivel az államtitkár nem ért egyet.

Néhány héttel később egy levélben aztán kicsivel konkrétabban is megfogalmazta távozásának okait.

"Zsákmányszerző gazdasági érdekcsoportok, maffiacsaládok, spekuláns nagytőkés oligarchák, és állami gazdaságokat a többiek elől elprivatizáló nagybirtokos zöldbárók koalíciója ellehetetlenítette a családi gazdaságok megerősítése érdekében végzett munkáját”, írta akkor.

Köpni, nyelni nem tudtunk, halványlila gőzünk sem volt, mire véljük. Nem az ellenzék felől jött ez a hang, nem Mesterházy, vagy Gyurcsány, de még csak nem is a Jobbik szólalt meg ezúttal, hanem egy magas posztot betöltő volt kormánytisztviselő.

A parasztvakítással volt Ángyán egykori államtitkárnak baja. Hogy miközben a kormány, és annak feje a családi gazdaságok megerősítéséről papolt, arról, hogy a föld azé legyen, aki megműveli, mindennek az ellenkezője történik.

Mostanra szépen az is kiderült, hogy mire, pontosabban kikre gondolt a volt államtitkár. Szerinte ugyanis Fidesz-közeli cégbirodalmak kapják meg a földeket tartós bérletre, miközben a környéken élő gazdálkodók eredménytelenül pályáznak. Legföljebb egy borítékot kapnak, benne a sorsjátékokból ismert szöveggel: nem nyert.

Ángyán többek között megkérdezte: „miért adtak a Fejér megyei Kajászón földeket egy kápolnásnyéki építkezési vállalkozónak, aki helyett ráadásul más fogja megművelni a földeket - ahelyett, hogy helyiek kapták volna meg”. Arról is beszélt a bizottság előtt, hogy „Kajászón 429 hektárból 285-öt egy kápolnásnyéki tetőfedő, nádarató építési vállalkozó nyert el, akinek mezőgazdasági tevékenysége korábban egy deka nem volt, mezőgazdasági gépei nincsenek, és egy másik 800 hektáros gazdálkodó fogja az ő területét megművelni, mert ő képtelen arra, hogy megművelje… …Új stratégia van kialakulóban, úgy látom. Szétírjuk a rokonok között az igényeket”.

Aki ennyit tud kérdezni, azért az emberért van ok az aggodalomra: nehogy elüsse véletlenül egy autó, vagy, hirtelen felindulásból, fel ne darabolja magát.

És lenne a gazdáknak is okuk megindulni a traktoraikkal Budapestre. A Kossuth tér még megvan, és egyelőre a Felvonulási tér is a régi. Ráadásul most már a Traktorral behajtani tilos táblák sem állják útjukat, leszedette őket a lassan két éve regnáló kormány.

Lehet jönni Budapestre, szabad traktorozni.

Gyurcsány, vagy Bajnai idejében a mostani parasztvakítás és szemfényvesztés ezrelékéért is megindultak volna a gazdahadak, ám most mintha senki sem akarna moccanni. A szövetség feje, Jakab István is hallgat, ül a Fidesz parlamenti padsoraiban, el van ott jól, kár lenne őt abajgatni. Ha néha valaki hivatalos ember mégis megszólal, nem védi, hanem fenyegeti az elégedetlenkedőket. Egy fórumon, egy csalódott gazda fölvetette, hogy legközelebb nem szavaznak a Fideszre, mire a meghívott illetékes elvtárs gúnyosan egy ötöst mutatott felé, jelezve ezzel, hogy ennyi, azaz öt százalékotok van.

Idézzük végül ismét Ángyán Józsefet, aki, ne feledjük, nem a magyarság ellen szerveződő nemzetközi baloldal szócsöve: „Hogy van ez? Szolnokról Mosonmagyaróváron keresztül a lepsényi földön gazdálkodunk, miközben a helyi gazdáknak egy deka föld nem jut?"

Hogy van ez? Hát úgy, ahogyan látszik. Rendjén levőnek tetszik minden, és jogszerűnek. A Fidesz ezúttal is betartotta az ígéretét: valóban a családi gazdaságokat hozta helyzetbe.

Tetszettünk volna jobban figyelni: a kampányban csupán az apró betűs részben szerepelt, hogy ezek a gazdaságok a Fidesz családjához tartoznak.

Jogunk van megismerni a múltat, de nem biztos, hogy lesz rá lehetőségünk.

A ki tudja miért épp most előkerült ügynökkérdés kapcsán jutott eszembe mindez. Igaz, a kérdést úgy is fel lehetne tenni: miért épp most ne lenne aktuális az ügynökmúlt? Hiszen a rendszerváltozás óta eltelt huszonvalahány évben mindig is az volt. Alig akadt év, amikor valamelyik párt ne jött volna elő azzal, hogy most aztán már tényleg tenni kellene valamit. Mert az lehetetlen, hogy még mindig nem látunk tisztán, nem tudjuk, kik és miként működtették a kommunista rendszert. Itt élnek közöttünk a pártállam haszonélvezői, pozícióban vannak, voltak, lesznek – megfelelő aláhúzandó.

Irgum és burgum.

Nagyon csendben és csupán zárójelben jegyezném meg: a múlt feltárása normális üzemmenetben nem a politikusok, hanem a történészek feladata volna. Politikusok is képesek persze prezentálni a múltat, de ez esetben nem egy, hanem sokféle múltat fogunk megismerni.

Ahány párt, annyi történelem.

Hamarosan feláll a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, hogy szülessen egy uralkodó múlt, amely az aktuálisan kormányon lévők érdekeit jeleníti meg. És lesz még egy másik, kevesebb szavazattal bíró, ám azért szintén létező ellenzéki múlt.

Már az egykori párttagok – a pártállam működtetői - megítélése sem egyértelmű. A mai, magát jobboldalinak és antikommunistának mondó kormány prominensei között számosan az egykori MSZMP tagjai voltak. Ők persze, szemben a politikai ellenlábasok volt párttagjaival, nem meggyőződésből, még kevésbé karrierizmusból léptek be az akkori állampártba. Hanem azért, mert állandó zaklatásnak voltak kitéve, zsarolásnak, ha úgy tetszik. S mint ilyenek, „belülről bomlasztottak”. Olyan is akadt közöttük – Hoffmann Rózsa például – aki saját bevallása szerint azért választotta a párttagságot, mert csak így lehetett belőle iskolaigazgató.

Most valamiért megint előtérbe került az ügynökkérdés. Mindig oka van annak, ha ez a téma fontossá válik. Mert mindig van valami, amit el kell hallgatni, amiről el kell terelni a figyelmet, ami helyett másról kell beszélni.

Ezért sem lehet hiteles senki, aki ma, sok évvel a rendszerváltozás után az ügynökkérdés megoldását tartja a legfontosabb feladatnak.

Pedig, önmagában ez valóban lényeges kérdés, a múltunk nem elhanyagolható része, jogunk lenne megtudni, hogy kik és mit jelentettek rólunk, származott-e - és ha igen, milyen - kárunk ebből. Ki az, aki miatt annak idején nem kaptunk meg egy állást, nem juthattunk útlevélhez, lakáshoz, telefonhoz, emberi élethez.

Ám a múltnak ezt a szeletét megnyugtató módon soha nem ismerhetjük meg. A rendszerváltozás idején az akták egy része megsemmisült, más akták megvannak ugyan, de nem ott, ahol lenniük kéne. Ki tudja, hol, kinél landoltak ezek a dokumentumok. A folyamat a rendszerváltozás után folytatódott. Ahány kormány, annyi titokminiszter. És mindegyiküknek nem csak lehetősége, de érdeke is volt hozzáférni az aktákhoz. Menteni a rá, és párttársaira kínos dokumentumokat, bespájzolni a politikai ellenfeleket besározó papírokból.

Mely utóbbiakat, kellő időben, elő lehet venni, meg lehet lobogtatni. Legyen az illető politikus, neves filmrendező, frakcióvezető, miniszter, vagy - mint mostanában az interneten terjedő dokumentumszerűség alanya – miniszterelnök.

Néhány éve volt egy javaslat, amellyel most, ha lehet, még a korábbiaknál is jobban egyet lehet érteni. Ennek lényege a következő: akinél, bármilyen terhelő adat, dokumentum van, álljon elő vele. Legyen az kellemetlen bárkire - kisemberre, nagykutyára. Nyíljanak meg a levéltárak a kutatók, a sajtó munkásai előtt, és az egyszerű emberek előtt is, hogy mindenkinek joga legyen megnézni, hogy kik és mit jelentettek róla a korábbi évtizedekben.

És ez az időszak tartson, mondjuk két hónapig.

Azt követően viszont tilos legyen bárkinek az ügynökmúltját emlegetni. Szabályozza törvény, milyen bűncselekményt valósít meg, aki a türelmi idő lejártával, bárkinek a lejáratásával hozakodik elő, s milyen büntetés jár e jogszabály megszegőinek.

Akkor talán magunk mögött tudhatjuk végre a múltat, s megbékélhetünk a jelennel.

Megosztotta a Millásokat az alternatív köztársasági jelölt személye. Sokan sérelmezték, hogy végül nem a befutónak látszó vándorfilozófus, de még csak nem is egy politológus, médiaszakember, jogász, vagy más hozzáértő lett az Egymillióan a magyar sajtószabadságért csoport alternatív köztársasági elnöke. Hanem egy meglehetősen egyszerű figura, a nép neveletlen gyermeke, a mocskos szájú rapper, Dopeman, született Pityinger László került ebbe a pozícióba. Pontosabban, dr. Dopeman, alias Dr. Pityinger László - merthogy álamfőként automatikusan a doktori cím is jár neki.

Igen, ő az a rapper, aki még a Himnuszból is gúnyt űzött - nem idézem a szöveget, akit érdekel, itt elolvashatja.

Van olyan ismerősöm, aki minden korábbi Milla tüntetésen ott volt, de most úgy döntött, nem megy el a Milla  március 15-i megmozdulására - neki egy Dopeman ne legyen köztársasági elnök.

Megvallom, először én is tekintélyesebb, komolyabb embert képzeltem erre a posztra - olyat, aki nem csak a rap nevű műfajban, de az élet más területén is tett már le valamit az asztalra.

Hamar rájöttem, hogy Dr. Dopeman a lehető legjobb választás - ennek a köztársaságnak, ami most nálunk van, Dopeman nem csak alternatív, de hivatalos köztársasági elnöke is lehetne.

Különös tekintettel a köztársaság mentális állapotára.

Magyarország ugyanis ma olyan hely, ahol semmi sem az, aminek látszik. Ebben az országban jelenleg jognak nevezik a jogtalanságot, szabadságnak az önkényt, megélhetésnek a 47 ezer forintot. Az adócsökkentés az adóterhek növekedését jelenti, az egymillió új munkahely ígérete pedig csak gonosz vicc, egy soha komolyan nem gondolt lázálom.

Ahol a bosszú népéről éneklő Ákos Kossuth-díjat kaphat, ahol Schmitt Pál államfő lehet, abban az országban minden megtörténhet.

Nincs Dopeman-nel semmi baj. Mocskos szájú kissé, trágárak a szövegei, de ettől eltekintve jó ember.

Ne azt nézzék, amit mond, hanem azt, amit tesz.

Merthogy, Dopeman még nem tett semmi rosszat. Nem utazott közpénzen az Azori-szigetekre, nem vett fel duplán költségtérítést, nem helyezte rokonait, üzletfeleit jól fizető, zsíros állami állásokba. Nem lopott hosszú szövegrészeket bolgár kollégájától, amelyet aztán sajátjának beállítva, doktori disszertációként adott be az illetékes grémiumnak. Nem emelt át további oldalakat német szociológustól, nem másolt tartalomjegyzéket olimpiai kiadványból.

Helyesírásáról ugyan nem sokat tudunk, de nyilván nem végezhette volna el az általános iskolát, ha az államfő szót egy l-lel írja.

Dr. Dopeman mellett szól továbbá, hogy a pártállam embert próbáló időszakában – amikor például Szűrös Mátyás egészen a moszkvai nagyköveti posztig menekült az üldöztetésekben testet öltő hányattatások elől - nem volt az Astoria hotel befolyásos vezetője. S bár korábban azt nyilatkozta, volt idő, amikor azt gondolta magáról, hogy bűnöző lesz, végül még időben letett erről a tervéről.

Úgyhogy, már most a miniszterelnök és az országgyűlés figyelmébe ajánljuk Dr. Dopemant – természetesen csak abban a sajnálatos, ám nem kizárt esetben, ha március végét követően Plagi bácsi utódlásáról kell majd gondoskodni.

Dr. Dopeman munkássága, eddigi életpályája méltó módon testesíti meg az ország polgárainak jelenlegi közérzetét – aki nála jobb jelöltet tud, az hazudik, vagy festi magát.

"Magyar vagyok, zsidó vagyok, cigány vagyok, kevert vérű árja vagyok” - szavalta Dr. Dopeman Dr. Pityinger László a Milla március 15-i tüntetésén.

Róla legalább tudni lehet, hogy kicsoda.

Talán, ha még lengyel is lenne! (De ne legyünk telhetetlenek, ez az idő is eljön egyszer.)

Dr. Pityinger for President!

Hajráf Dopeman, hajráf Magyarország".