Bayer Zsolt a Klubrádiót hallgatja a kocsijában. Ő maga mondta ezt, és ezért nem örülne annak, ha a Klubrádió elhallgatna. Hogy milyen kocsiban hallgatja a Klubrádiót, arról sajnálatosan nem nyilatkozott, így nem tudhatjuk, hogy még mindig szlovák rendszámú terepjáróval jár-e, mint tette azt hazafias felbuzdulásból a Gyurcsány-Bajnai kormányok idején, vagy a fülkeforradalom után magyarra váltott.

Mint ahogyan az is homályos, mi vitte rá a Lungo Drom romáit, hogy a Békementnek elkeresztelt projekten együtt vonuljanak Bayer Zsolttal. A Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének tulajdonosáról van szó, aki az olaszliszkai szörnyűséges gyilkosság után, 2006 októberében azt írta az Orbán-közeli Széles Gábor Magyar Hírlapjában: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.”

Bayer eszmei vonulótársa, Kerényi Imre szintén nem örülne, ha a jövőben nem hallgathatná ezt a rádióadót. A pártállam poklát kedvezményezettként megjárt Kerényi – civilben az Alaptörvény asztalának megálmodója, a kormány tetteit dicsőítő festmények megrendelője – ugyancsak kiállt a Klubrádió mellett.

Mi történt itt, kapkodja a fejét a gyanútlan szemlélő. Megvilágosodtak az urak, kitört belőlük a magukba fojtott demokrata?

A helyzet annál azért bonyolultabb, mint hogy egy átlagos Orbán-fan felfoghassa. Mély és egészen más jellegű vonulatok állnak e megvilágosodás hátterében. Bayer ugyanis nem a szlovák vagy magyar rendszámú terepjáróban szóló Klubrádiót hiányolja. És a pártállam egykori kegyeltje, a mostani kormányzat kiszolgálója, Kerényi Imre sem jobb meggyőződéséből ejt krokodilkönnyeket a Klubrádió sanyarú sorsa miatt.

Hanem, mert, ha kedd van, akkor ez Belgium.

A múlt hét keddjén, Arató András, a Klubrádió vezérigazgatója és Bolgár György, a rádió legismertebb hangja, az Európai Unió médiabiztosa, Neelie Kroes meghívására Brüsszelben jártak. A médiabiztos hosszasan beszélgetett velük, s támogatásáról biztosította őket. Nem csupán a Klubrádiót, de a magyar sajtószabadságot, úgyszintén.

Idáig ismertek a tények, a maga módján még a közmédia is beszámolt a találkozóról.

Hanem hát, legalábbis a jól tájékozott pesti verebek szerint, több is történt holmi beszélgetésnél. A médiabiztos ugyanis oly mértékben a Klubrádió és a sajtószabadság mellé állt, hogy – forrás: Zuhanyhíradó Hírcentrum - másnap reggel felhívta Navracsics Tibort. Aki egyfelől miniszter, másfelől sokan azt feltételezik róla, hogy képes hatni a magyar miniszterelnökre.

Szépen beszélhetett a médiabiztos, de legalábbis meggyőzően, mert Navracsics megígérte, hogy a Klubrádió visszakapja a tőle elvett frekvenciát…

Ennyit tudnak a pesti verebek, erről beszél a zuhanyhíradó. Nem tudni, hogy melyik frekvenciát adják vissza azok, akik elvették: azt, amelyiket most is használ, a 95,3-at, vagy a már egyszer elnyert, ám később a médiahatóság által megvont 92,9-et.

Valamelyiket visszakapja, lesz Klubrádió, nem hallgat el a szabad hang.

Jó hír ez a Klubrádiónak és hallgatóinak.

Nem annyira jó hír a demokratáknak. Mert az üzenete nem más, mint az, amit idáig is tudtunk: hogy a médiahatóság a kormánytól távolról sem független szervezet, s minden döntése és megnyilvánulása a Fidesz, közelebbről Orbán Viktor akaratát tükrözi.

Ha Orbánnak most Brüsszel miatt az az érdeke, hogy hadd szóljon, akkor Bayer Zsolt, Kerényi Imre, és a Fidesz-közeli holdudvar prominensei bármelyik pillanatban képesek azt hazudni, hogy fontos számukra a Klubrádió.

A demokrácia fontos dolog, de a gazda kívánsága még ennél is fontosabb.

Mostanában egy játék terjed a Facebookon: beírja az ember a nevét, s máris kijön, hogy mi lehet az indián neve. Schmitt Pál indián neve, talán a törzsanyagból másolt disszertációja miatt, Idegen Toll. Meg kellene próbálkoznia Orbán Viktornak is ezzel a játékkal, nem lennénk meglepve, ha azt dobná ki neki a Facebook, hogy Kettős Beszéd.

Régóta ezt csinálja ugyanis a miniszterelnök, mást mond külföldön, mint amit idehaza kommunikál. Volt honnan merítenie az ihletet, nem is kellett messzire visszamennie a magyar történelemben, hasonlóval már anno Kádár János is elkápráztatta a művelt világot.

Orbán nem ma kezdte szakmát, van gyakorlata a kettős beszédben. Ha odakint tárgyal, mondjuk Brüsszelben – mert elszigetelődése okán máshová nemigen jut el – akkor készséges, és békülékeny hangokat üt meg. Az európai uniós elkötelezettségünkről szónokol, valamint az integráció erősítését szorgalmazza, miközben idehaza pedig még mindig az a szabadságharcos, aki megmenti népét a nemzetközi erők összehangolt támadásától.

Azt, hogy tavaly március 15-én, az unió soros elnökeként beintett Brüsszelnek, még tekinthetjük pillanatnyi zavarnak, ám a kettős beszéd azóta is folytatódik.

Sőt, mostanság, mintha csúcsra lenne járatva. Az elmúlt hétvégén még milliós – belügyi becslések szerint 400 ezres – tömeg biztosította a Kedves Vezetőt, hogy szeretett népe mellette áll, abcúg IMF, távozz tőlem Unió, Magyarország nem lesz gyarmat.

Nem sokkal előtte a Jobbik nevű párt uniós zászlót égetett, amihez Orbán miniszterelnöknek nem volt egyetlen szava sem.

Volt már ilyen, 2001-ben például, amikor a terroristák által elrabolt repülőgépeket nekivezették Amerikában az ikertornyoknak. Akkor egy Csurka nevű úr, akit most egy beszéd erejéig megint elővezettek a színpadra a hívei, üdvözölte a terrortámadást. Amerika azt kapta, amit megérdemelt, írta lapjában az egykori drámaíró. Hiába kérték Orbánt, úgyis, mint akkori miniszterelnököt, hogy határolódjon el ettől képviselőtársa kijelentésétől, nem tette. Most is hiába várja a világ, hogy Orbán elmondja véleményét a zászlóégetésről, vagy éppen az uniót ekéző szombati transzparensekről.

Orbán megköszönte a felvonulóknak a szerinte példátlan, a magyarság újkori történetében soha nem látott összefogást, majd, még aznap, elutazott Brüsszelbe, hogy az Unió vezetőivel egyeztessen.

Pontosabban: egyezkedjen. Nem jókedvében ment ugyanis, hanem azért, mert az országnak szüksége van az IMF által nyújtott hitelre. Igen, arról az IMF-ről van szó, amelyet alig fél évvel korábban kipateroltunk az országból. És ez ugyanaz az IMF, amelyet Matolcsy – még mindig miniszter – a parlamentben hárombetűs szervezetként emlegetett. (Az IMF magyarországi vezetőjét pedig Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke a tőle megszokott, és már-már elvárt tahósággal kedves ukrán hölgyként emlegette).

Ettől az IMF-től kunyerálunk most pénzt, de legalábbis, a befektetőket megnyugtató biztonsági hálót, ígérvényt. A vele szövetséges gyarmatosító hatalomtól (gyengébbek kedvéért: Európai Unió) pedig jóindulatot várunk, mert csak így nyílnak meg az IMF pénzcsapjai.

Nem lett volna nagyon meglepő, ha Barroso bizottsági elnök Brüsszelben azzal kezdi a tárgyalásokat, hogy előveszi az EU ellenes tüntetésen készült képeket. Meg a zászlóégetés szemet gyönyörködtető felvételeit, és csupán annyit kérdezett volna: miniszterelnök úr, akkor most valójában miről beszélünk?

Kádár népe az utcára vonult. Lehet, pontosabb lenne azt írni, hogy az utcára került. Mert a szombaton délután vonulók közül sokan bizonyára nem tudták, miért vannak ott. Talán még maguk is csodálkoztak, hogy olyan ügy mellé álltak vágóképnek, ami ellen néhány éve még öklüket rázva, habzó szájjal tiltakoztak.

Persze, hogy nem voltak egymillióan, ahogyan azt a szervezők diadalittasan kommunikálták. Még négyszázezren sem jöttek össze, amint azt a más tömegek becslésében oly tárgyszerű belügyminisztérium volt szíves közölni.

Százezren lehettek, akik megmutatták, hogy kiállnak Orbán Viktor és kormánya mellett. Jöttek mindenhonnan: a fővárosból, vidékről, a határokon túlról. Szervezett busszal, gépkocsival – jöttek, mert a Párt hívta őket.

Volt már ilyen vonulás, ilyen tömeg. Ha máshonnan nem, a történelemből lehet rá emlékezni. 1957. május elsején, alig fél évvel az Októberi Sajnálatos Események (akkoriban így nevezték a forradalmat), és annak leverése után, amint azt a korabeli újságok írták, negyedmillió dolgozó ünnepelte a Magyar Szocialista Munkáspártot, és annak vezérét, Kádár Jánost.

Félreértések elkerülése végett: akkor sem volt kötelező integetni. (Legföljebb jó pontnak számított, plusz sört és virslit adtak érte). Maguktól mentek az emberek, igaz, annak idején is központi segédlettel gyűjtötték össze az ünneplőket. Teherautókon, buszokon szállították őket, még a jelszavakat is legyártották helyettük, hogy erre se legyen gondjuk a sok más baj közepette.

Kísértetiesen hasonlóan történt most is minden, 55 évvel az 1957-es, emlékezetes május elseje után. A szereplők csak személyükben mások, szellemükben nem változtak.

A mostani sereget ugyanis nem olyanok hívták hadba, akik az egypárti átkos engesztelhetetlen ellenségei voltak. Stefka István (nem véletlen, hogy a szakmában a Nyakkendős Bérborz becenevet kapta) már Kádár rendszerének is megbecsült sajtómunkása volt. Bencsik András a Népszabadság pártrovatában bomlasztotta belülről a rendszert, Bayer Zsolt a Kurírnál kezdte, majd Népszabadságos és 168 órás kitérők után jutott el mostani végső (?) önmagáig. Széles Gábort, aki érdekes körülmények között lett a Videoton és az Ikarus tulajdonosa, szintén nem kell bemutatni, Fricz Tamás politológus pedig, bár nyilván szemérmességből nem dicsekszik ezzel, az egykori Ifjúkommunista című lapnál valósította meg fiatalkori álmait. És ott volt persze a szervezők között Pataky Attila, aki nem csupán az Edda énekese, de jelentős mértékben zálogházak tulajdonosaként keresi a vajas kenyérre valót.

Megannyi makulátlan múltú, fényes jelennel bíró figura.

Az ő szavukra vonult az utcára Kádár 2012-es népe, mintegy reinkarnációjaként az 1957-es felvonulóknak. A táblákon a feliratok most persze mások, mint akkor voltak: Hajrá Orbán Viktor, Nem leszünk gyarmat – utóbbit angolul is kiírták, hátha még nem mindenki ért magyarul Európában.

A táblák feliratai azonban mást jelentenek, mint amit a gondos kezek rájuk róttak, mélyebb és korszerűbb jelentést hordoznak a szombati transzparenseken olvasható sorok. Például azt, hogy köszönjük a soha nem látott magas üzemanyagárakat, a történelmi csúcsokat döntögető, devizaárfolyamot, az igazságtalan és káros egykulcsos adórendszert, a demokrácia lebontását. Követeljük az Alkotmánybíróság teljes felszámolását, a nemzetközi elszigetelődés fokozását, köszönjük, hogy Európában mára sikerült magunkra maradnunk a szabadságharcnak nevezett ámokfutással. Köszönjük, a fizetőssé tett oktatást, a szétvert egészségügyet, a csőd szélére taszított a BKV-t. Üdvözöljük a magán-nyugdíjpénztárakban megtakarított pénzek lenyúlását, az államadósság további növelését, az ellenvélemény, a szabad szó elhallgattatását. Támogatjuk a bíróságok függetlenségének felszámolását, a jegybank elleni támadásokat, köszönünk mindent, ami az elmúlt másfél évben nehezebbé és kilátástalanabbá tette az életünket.

Ez a mostani transzparensek és molinók valódi jelentése, ennek támogatására vonult az utcára a Bencsik által milliónak vizionált tömeg.

Kádár népe 1957-ben az utcára vonult. 2012-ben pedig az utcán találta magát.

Most nem ordították le Orbán Viktor fejét, mint tették ezt egy évvel ezelőtt Brüsszelben. De azért érződött, hogy nem szeretik, és már bánják, hogy beengedték maguk közé. Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője ezt a szabad szemmel is jól kivehető utálatot a maga egyszerű módján úgy értelmezte, hogy Orbán megvédte Magyarországot. Hagyjuk meg Selmeczit ebben a hitében, ha neki így jó, a világért se zökkentsük ki ebből a meggyőződéséből.

Nyomják Krahácsot. Nem először, és gyanítjuk, nem utoljára. Mert összefogtak ellenünk a haladás ellenségei, mindenki ellenünk van. Nem csak a nagy nemzetközi lapok bírálják az Orbán-kormányt, de a nemzetközi szervezetek is, tekintélyes politikusok.

Nem jó mostanában magyarnak lenni – sem idehaza, sem külföldön. Még akkor sem, ha a nagyvilágban tudják, hogy nem a magyarok változtak meg hátrányukra. Nem a magyar népnek szólnak a szokatlanul kemény hangok. Senki sem állítja, hogy a Balaton már nem olyan hullámos, mint amilyen volt, és arról sem cikkezik a világsajtó, hogy az Aranycsapat tagjai annak idején tehetségtelen, tuskólábúak lettek volna.

A magyar kormány politikájának szólnak a bírálatok, és nem csupán a gazdasági teljesítményének, hanem főként annak, hogy Orbánék semmibe veszik az Európában normálisnak számító demokratikus játékszabályokat.

A kormány válaszul azt kommunikálja, hogy ők a magyar emberek érdekeit képviselik, erre kaptak felhatalmazást, és senkinek nincs joga arra, hogy megkérdőjelezze a magyar emberek akaratát. Még a magyar embereknek sincs ehhez joguk, tennénk hozzá halkan.

Egyszerűbb, és kevésbé kockázatos, ha elhitetjük magunkkal, hogy azért van mindenki ellenünk, mert mi nem adjuk be a derekunkat, mint tették azt a mostanit megelőző kormányok. Nem hajtjuk szolgalelkűen igába a fejünket, hanem szilaj tekintettel az IMF lába elé sercintünk - adják ide a pénzt, aztán húzzanak el melegebb éghajlatra.

Mondjuk, halkan, zárójelben meg lehetne kérdezni: vajon a csehek, a belgák, a bolgárok a románok és még sorolhatnánk Európa valamennyi országát, nem olyan kormányt választottak maguknak, amely az ottani emberek érdekeit képviseli? A miénken kívül az összes többi kormány valóban a nemzetközi pénzvilág szálláscsinálója lenne, akiknek eszükbe sem jutnak azok az emberek, akik odahaza megválasztották őket?

Nem Szijjártó féle magasság, ha valami ilyenre gondolunk, amikor a hazai kormány érvelésnek beállított mentegetőzéseit hallgatjuk. Hogy azért van velünk baj, több mint az Unió fennállása óta bárkivel, mert a mi kormányunk a magyar emberek érdekeit képviseli. És ezt nem tudják lenyelni a többiek Európában. Fáj nekik, hogy a mi érdekeink képviselve vannak. Szegény cseh, román, bolgár, belga emberek - az ő érdekeiket nem képviseli senki, különben már nekik támadt volna a fél világ.

Persze, lehet, hogy Orbán valóban megvédte Magyarországot. Egy titkos támadás ellen, amelyről csak neki és néhány közvetlen kollégájának volt tudomása. Például a már említett Selmeczi szóvivőnek, aki szerint a magyar emberek büszkék az új alaptörvényre. Azt nyilván csak szerénységből nem tette hozzá, hogy a büszke magyar emberek reggel, munkába indulás előtt még gyorsan belelapoznak az alaptörvénybe, esténként pedig, mese helyett, abból olvasnak a gyereknek.

Aztán csodálkoznak, ha szegény csemetéjük éjjel bepisil, mert Schmitt Pál törzsanyagból készült doktorijáról álmodik.

Megvédte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a plágiumbotrányba keveredett Schmitt Pál köztársasági elnököt. A NOB angol nyelvű közleményében úgy fogalmaz: tudomásul vesszük, hogy Schmitt Pál határozottan visszautasította az őt ért plágiumvádakat és azt is, hogy a munkáját értékelő egyetemi szakértők támogatásukról biztosították.

A közlemény szerint Schmitt Pál mind sportolóként, mind pedig a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjaként rendkívül fontos szerepet vállalt az olimpiai mozgalomban. Feladatait - ideértve a NOB végrehajtó bizottságának tagjaként eltöltött nyolc évet, amelyből négy évig alelnökként dolgozott - nagy szakértelemmel látta el, és munkatársai mindig tisztelték és támogatták.

Ami azt illeti, épp ideje volt, hogy nemzetközi szinten is Schmitt mellé álljanak az őt ért nemtelen támadásokkal szemben. Már a fél világ rajta röhögött ugyanis, ha tematikailag ideférne, mi magunk is közzé tennénk egy helyes kis csokrot ezekből a jól sikerült élcekből.

Hanem most nem a könnyed, léha viccelődések ideje van. Mert az egy dolog, hogy Schmitt sportolóként és sportvezetőként is fontos szerepet játszott az olimpiai mozgalomban, munkatársai pedig tisztelték és támogatták. Magunk sem gondoljuk másként, ha megkérdeznek bennünket, mi a véleményünk Schmitt Pál olimpiai szerepvállalásairól, sportolóként és sportvezetőként, álmunkból felébresztve is azt válaszolnánk: Magyarország jelenlegi államfője jelentős szerepet játszott az olimpiai mozgalomban.

Csak hát, itt és most az a kérdés: igaz-e, hogy az államfő (indián nevén: Idegen Toll), valóban ellopta Nyikolaj Georgijev bolgár sportkutató doktori dolgozatát. Merthogy a jelek erre utalnak - Budai Gyula feljelentésügyi kormánybiztos már ennél kisebb bizonyosságok ismeretében is nyomott fel embereket.

Schmitt 1992-es doktori disszertációjának szövegéből ugyanis 180 oldal helyenként szó szerint megegyezik a bolgár kutató évekkel korábban, 1987-ben írott dolgozatával. Ezt idáig senki ember nem cáfolta, de még csak nem is tagadták. Maszatolás ment ugyan, például, hogy közös forrásból dolgoztak, de ennek semmi értelme, ráadásul az azóta elhunyt Georgijev lánya cáfolta, hogy így lett volna.

Jelen állás szerint jó esély van arra, hogy valóban Ctrl C, Ctrl V köztársasági elnökünk van. Olyan, aki nemcsak hogy minden törvénynek látszó papírt azonnal és gondolkodás nélkül aláír, de még plágiumot is elkövetett.

Úgyhogy, kellő tisztelettel jelezzük a NOB illetékeseinek: érvelésük sántít. Olyan, mintha egy betöréssel vádolt ember ügyvédje a bíróságon arra építené a védekezést, hogy védence nem futtatott lányokat, és nem alapított fantomcégeket. Vagy, ha egy cserbenhagyó gázoló azt adná elő a tárgyaláson, hogy soha nem vett részt illegális fegyverkereskedelemben, de még csak liliomtiprás, vagy kábítószerrel való üzérkedés sem fűződik a nevéhez, tessék őt azonnal felmenteni.

Schmitt Pál ugyanis valóban kivette a részét az olimpiai mozgalomból. Kéretik ezt szó szerint érteni.

Úgyhogy, köszönjük urak, ott a magasságos NOB grémiumában. Már csak arra tessenek válaszolni: Önök szerint miként fér össze a tisztességgel, valamint a nemzetközi olimpiai mozgalom szellemiségével és alapeszméjével, hogy egy minden gyanún felül álló, makulátlan erkölcseiről elhíresült úriember – a gyengébbek kedvéért még mindig Schmitt Pálról lenne szó – egy bolgár sportkutató dolgozatát saját doktori disszertációjaként tünteti fel.

- Szervusz Petikém, csakhogy ideértél…

- Siettem Főnök, jöttem, ahogy tudtam.

- Peti, neked nem Főnök vagyok. Szólíts úgy, ahogy a többiek…

- Igenis, Viktátor… akarom mondani, Viktor.

- Na ugye. Látom, elindult az akció.

- Robogunk, mint az úthenger, Főnök. Teljes gőzzel. Kiszivárogtattuk Pali bohóc disszertációját. Hogy attól a bolgártól lopta majdnem az egészet. Tettünk bele néhány helyesírási hibát, ettől hitelesebbnek látszik a lopás.

- Jól van, remélem, nem lesz nagyobb baj, mint amekkorát szeretnénk.

- Kézben tartjuk a dolgokat főnök. A Nemzet Gojostola lemond és már indulhatsz is a Sándor Palotába.

- Alig várom, Petikém, nekem elhiheted. Unom már ezt a sok macerát. Brüsszel, IMF, csupa hülye nagyfejű. Az amerikaiakról nem is beszélve. Akkor lássam őket, amikor a hátam közepét.

- Hogy áll a tüntetés?

- Ahogyan kell. Már hetek óta spontán szerveződik. Békemenetnek hívjuk, majd, és január 21 mellett döntöttünk.

- Bayer Zsoca már beindult?

- Ezerrel, Főnök. És a Nyakkendős Bérborz is nagyon aktív.

- Ez jó, Petikém. Mindig röhögök, hogy ezt a Stefkát Bérborznak hívják. Van olyan rendszer, amelyiknek még nem nyalt?

- Talán valamelyik másik naprendszerben. Pataky Attilát is hadrendbe állítottuk, ő is hoz majd néhány szerencsétlent.

- Az Atis jó srác. Rendeztük már a devizahitelét? A múltkor ott rinyált a tévében, majd megszakadt a szívem.

- Alakul, főnök. Utánanézek.

- Remélem Peti, ezt nem szúrod el. Tudod, nagy a tét. Hogy állunk a mellettem tüntető tömeggel?

- Időarányosan, Főnök. A legjobb statiszta-szervező céggel dolgozunk. Ötezer embert várunk, kétmilliónak mutatjuk majd őket. Ügyesek a fiúk, holnapra kész a köztévés háttérkép.

- Háttérkép? Milyen háttérkép?

- Hát amelyiken látszik, hogy milyen sokan támogatnak téged. A Hősök terétől a Balatonig áll majd a sor. Apropó Főnök, az államcsődről már döntöttél?

- Még nem tudom. Hajlok rá. Lesz persze egy kis felhördülés, de a Pintér Sanyi tudja a dolgát, úgyhogy megússzuk azt is. Megvesszük olcsón az országot, utána meg majd adunk valamit az embereknek.

- Mert nekünk Főnök, a zemberek a legfontosabbak.

- Ahogy mondod, Petikém. Értük vagyunk. Csak vigyázz, nehogy megint elröhögd magad, mint azon a múltkori videón, amikor a gyenge forintról kérdeztek a baromarcú firkászok.

- Igyekszem Főnök, személyi edzővel gyakorlom a fapofát. Főnök, Pali bohóccal mi lesz?

- Minden pitiáner hülyeséggel nekem kell foglalkoznom? Legyél önállóbb Petikém, találj ki valamit!

- Érdemei elismerése mellett? Más fontos beosztásba? Vagy inkább rendüljön meg az egészségi állapota?

- Rád bízom Petikém. Tudod: önállóság, kreatívitás, ezért tartalak.

Ha én előztem volna meg a Klubrádiót, én nyertem volna el előle a több mint tíz éve használt frekvenciát, és fosztottam volna meg ily módon a hallgatókat egy élvezetes, és nem mellesleg, hazánkban egyetlen ellenzékinek mondható rádió hallgatásától, én nyertem volna a médiahatóság által kiírt pályázaton,

és nem lettek volna sanda szándékaim, jelesül, hogy egy, a szakmában ismeretlen tulajdonosok által beadott pályázattal tönkretegyek egy nagy múltú, számos kvalitásos kollégát foglalkoztató, félmilliós hallgatósággal rendelkező beszélgetős adót,

szóval, ha nem lettek volna irreálisak és teljesíthetetlenek a pályázatomban leírtak, különös tekintettel a frekvenciadíjként kínált, jelen piaci helyzetben megfizethetetlen összegre,

akkor december óta nem bujdokolnék ismeretlen helyeken, nem lennék elérhetetlen a sajtó és mindenki más számára,

úgyhogy, ha korrekt lett volna a verseny, és nem előre lefutott, akkor egészen másképpen viselkednék, mint ahogyan most: ahol csak módom nyílna rá, világgá kürtölném a győzelmemet, elmondanám mindenkinek, hogy én lettem a legjobb, és hogy mennyire örülök, amiért végre lehetőséget kaptam terveim megvalósításához, szakmailag és természetesen minden más tekintetben, már csak azért is, mert igen régóta készülök a rádiózásra, ezzel kelek, ezzel fekszem, ráadásul még értek is hozzá, ami bizonyít, hogy számos szakmai referenciával rendelkezem,

azaz, amennyiben így nyertem volna a Klubrádió előtt, és nem úgy, ahogyan azt sokan gondolják, vagyis, hogy kilóg a lóláb, mert előre le volt vajazva minden,

akkor már a fél ország rólam szólna, világgá kürtölném, hogy kik lesznek a rádióm hangjai, kik azok a rangos műsorvezetők, szerkesztők és riporterek, akikkel a Világegyetem Legjobb Műsorait készíttetném, lennének már előzetesek, tervek az induláshoz, plakátjaim lepnék el az országot, megszórnám az internetet, hogy engem tessék majd hallgatni, mert én leszek a legjobb, a legélvezetesebb, igazi kuriózum, mert nálunk olyat hallhatnak majd, amit máshol sehol, verném a mellemet, dicsekednék, mert a győztesnél, tudom, ez is belefér,

a győztes esetében egyedül az nem elfogadható, ami most van, jelesül, hogy a tulajdonosok, ezek a jó nevű senkik, Szerémi Nóra és Tamás Hajnalka, nem elérhetők, még soha, senkinek nem nyilatkoztak a terveikről, arcukat nem láttuk, nem tudjuk, alacsonyak, vagy magasak, karcsúk-e, vagy korpulensek,

merthogy senki sajtómunkás nem ismeri őket, nem tudni, mire készülnek, mikor indítják el győztes, ám egyelőre ismeretlen tartalmat sugárzó rádiójukat, lesz-e műsor egyáltalán,

vagy csupán annyi volt a terv, hogy a médiahatóság cinkos és cinikus egyetértésével, elnémítsák a Klubrádiót, az egyetlen olyan hangot az éterben, amely nem a Kedves Vezető és rendszerének dicsőségét és hősiességét zengi – éjjel, nappal, minden hullámhosszon.

Komolynak látszó, öltönyös férfiak láthatók a képen, egyedül a főszereplő hiányzik. Az, aki miatt ők most itt vannak.

Pénteken délelőtt készült a felvétel, a miniszterelnök dolgozószobájának előterében. A szereplőket nem kell bemutatni, ismerjük őket a hírekből: Varga Mihály, a miniszterelnökséget vezető államtitkár, Fellegi Tamás, tárca nélküli miniszter, az IMF-fel tárgyaló delegáció vezetője, Simor András a jegybank elnöke és Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter.

Olyan a látvány, mintha egy Hitchcock-filmből vágtak volna ki egy kockát. Feszültség érződik a férfiakon, szorongás a szemlélőn. A Hitchcock filmekben nem az a legfélelmetesebb, amikor valami szörnyűség történik, hanem az, amikor még a történés előtt vagyunk. Amikor még csönd van, de mi nézők, tudjuk, hogy hamarosan történik valami. Valami, amiről hiába próbáljuk elképzelni, hogy milyen lehet, mert egészen más lesz, mint amire számítottunk.

Félelmetesebb, könyörtelenebb, kiszámíthatatlanabb.

Valami történik, ami rossz, valaki jön, aki bajt hoz.

Január 6-án délelőtt készült a felvétel, a Fitch aznap este jelentette be, hogy leminősítette Magyarországot. A három nagy hitelminősítő közül utolsóként. Amikor a fotó készült, a közvélemény még nem tudta, hogy immár 100 százalékosan bóvli lettünk - a képen szereplők már valószínűleg igen. De néhányan közülük biztosan - a hitelminősítők ugyanis egy nappal a nyilvános bejelentés előtt értesíteni szokták az érintett kormányokat.

Orbán tehát tudta, mi az, amiért összetrombitálta a prominenseket. Meg kell erősíteni a forintot, mondta a tanácskozást követő sajtótájékoztatón. És ennek érdekében a kormány kész együttműködni a Magyar Nemzeti Bankkal, támogatni annak elképzeléseit.

Akkor is, ha a jegybank elnökét Simor Andrásnak hívják.

Ez új, idáig másként volt, de jobb híján higgyük el, hogy mostantól így lesz. Szijjártó bocsánatot kér, amiért többször is offshore lovagnak nevezte Simort. Vagy egyszerűbb, ha letagadja. Cseh Tamással szólva: volt már ilyen, s lesz ilyen még.

Most pedig vegyük szemügyre a figurákat. Egyenként, érzelmek és indulatok nélkül. Mintha most látnánk őket először. Mintha nem tudnánk, hogy Matolcsy korábban kipaterolta, és hárombetűs szervezetnek nevezte az IMF-et. Mintha elfelejtettük volna, hogy Varga a svéd nyugdíjmodellt, mint a magyarok számára szóba jöhető opciót említette.

Varga Mihály karjai egymásba öltve, szeme a távolba néz. Talán már látja, hogyan lesz ennek vége. Az összeomlást, a Vezér bukását. Sokat sejtetően semmitmondó az arckifejezése. Állítólag hamarosan ő lesz Magyarország miniszterelnöke - nem az ellenzék fogja ugyanis elküldeni Orbánt, hanem a Fidesz maga.

Épp azért, hogy a többiek maradhassanak még valameddig.

Fellegi más tészta. Tanára volt Orbánéknak a szakkollégiumban - most egykori tanítványának a beosztottja. Tüntetően kinéz az ablakon, zsebre dugott kézzel, mintha itt sem lenne. Semmi köze az egészhez, kéretik őt békén hagyni.

Simor olyan, mint aki veszi a kabátját. Pedig még csak most érkezett. Úgy jön, mintha menne. Jól jött volna a kormánynak, ha meneszthette volna, de idáig nem sikerült távozásra bírni.

A negyedik fazon Matolcsy, az egykulcsos adórendszer atyja, Orbán Viktor jobb keze. Meg nem válna tőle, mondta a miniszterelnök. Bízik benne vakon. Matolcsy élvezi a bizalmát. Ennek ellenére, tisztességes bukméker nem fogadna arra, hogy a „Szent jobb” még a nyáron is miniszter marad.

A Láthatatlan Ember nincs a képen, ám, hogy a szelleme ott van, nehéz lenne letagadni.

A jövő hónaptól lezárják a határokat, megszűnnek az ikes igék, a nyártól pedig Fehérvár lesz az ország fővárosa.

Veletek kapcsolatban már mindent elhiszünk. Azt is, amire néhány hónappal ezelőtt csak legyintettünk volna. Amire egy évvel ezelőtt még azt mondtuk, hogy szemenszedett hazugság, rémhír. Hülye pletyka, aminek nem szabad felülni, mert semmi valóságalapja nincs.

Mostanra átrendeződtek a dolgok és a dimenziók: Magyarországon, e nemrég még Magyar Köztársaságnak hívott országban, mára semmi nem az, ami volt. Talán már a fizika szabályai sem érvényesek, ha érdekeitek úgy kívánják, betiltjátok a szabadesést, rendelettel korlátozzátok a hangsebességet, sunyi parlamenti módosítóval megváltoztatjátok a relativitás törvényét.

A logikának esélye sincs, ha valaki meg akarja érteni, mit, és miért csináltok, jobb, ha meg sem próbál racionálisan gondolkodni.

Bárki bármit mond, bármekkora baromságnak is tűnik elsőre, el kell gondolkodnunk rajta.

Amikor napok óta arról beszélnek az emberek, hogy a kormány zárolni fogja a bankszámlákat, már nem azt mondjuk, amit nemrégen még mondtunk volna. Hogy ez képtelenség. Nincs semmi értelme, ellenkezik a racionalitással, a közgazdaság alapvetéseivel, a joggal, a józan ésszel.

Tisztességről most szó se essék, az, tudjuk, nem a politikusokra jellemző kategória. Ha valaki valami szörnyűséget állít rólatok, kénytelenek vagyunk akkor is elhinni, ha egyébként, normális körülmények között, hihetetlen lenne. Ma már az a leginkább hihető, amit máskor meg se hallanánk, amire csupán legyintenénk, annyira irracionális.

Ma már ugyanis bármi megtörténhet. Visszamenőlegesen kivetett adók, szakmai hibának hazudott hamisítások, torzítások, elhallgatások. Nem alkalmanként, és nem véletlenül: nálatok már ez a normális üzemmenet. Talán már ti magatok sem tudjátok, hogy mikor beszéltek igazat, és mikor nem. Ez ebben a félelmetes, hogy senki sem mehet biztosra veletek kapcsolatban: nálatok a vicc vetekszik a valósággal, a fantázia pedig reménytelenül kullog a hétköznapok után. Gyanítjuk, utol nem éri, soha.

Ezért volt hihető, amikor arról jött a hír, hogy loptatok az operaházi ünnepségen. Kristály hamutartót, rézből készült korlátgömböt, és hogy fizetés nélkül távoztatok a büféből. És valóban ez a színtiszta igazság, még akkor is, ha időközben kiderült, hogy nem így volt.

Mert lehetett volna. Nem rajtatok múlott, hogy most nem így lett. Veletek kapcsolatban, akik ennél nagyságrendekkel nagyobb lopásokhoz szoktatok, és szoktattatok bennünket, még ez is hihető.

Lehet, hogy most nem loptatok, de megtettétek már korábban. Vagy megteszitek legközelebb.

És nem annyit, amennyit most nem – ennél sokkal többet.

Nem érdem az, ha most nem tettétek – nem ti tehettek róla.

A jó erkölcs, tudjuk, csupán az alkalom hiánya.

Aki ellopja az emberek magán-nyugdíjpénztárakban összegyűjtött pénzét, és utóbb mindezt a nyugdíjak megvédésének hazudja, az még ennél nagyobb gazemberségekre is képes. Aki visszamenőlegesen alkot törvényt, korlátozza a tájékoztatás és a tájékozódás szabadságát, megszünteti a sztrájkjogot, a bíróságok függetlenségét, mindent, ami egy demokráciában fontos, arról mindent el lehet hinni.

Ne csodálkozzatok, ha a legvadabb pletyka, a legalaptalanabbnak tűnő rémhír is hihetővé válik veletek kapcsolatban.

Most mondják, hogy jövőre ugyanolyan vércsoportja lesz mindenkinek, és a levegő nem alanyi jogon jár, hanem rászorultság alapján a kormányhivatalokban kell igényelni.

Ami azt illeti, egészen hihetően hangzik.

„Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

…Lopnak a bőség kosarából”

Utassy József: Zúg Március

Nem lehet jó mostanában Ókovács Szilveszternek lenni. Nemcsak azért, mert tanult operaénekesként hétvégeken egy mérhetetlenül unalmas és nézhetetlenül semmitmondó reggeli műsort kell vezetnie a szebb napokat is látott köztévében. De saját kínjait most még azzal is tetézte, hogy belekeveredett egy lopási ügybe.

Nem kabátlopásról van szó, hanem arról hogy valaki feltette Orbán Viktor Facebook oldalára Ókovács állítólagos kesergését, miszerint a január 2-i ünnepi estén az úri közönség látogatása nyomán az épületből sajnálatos módon eltűnt néhány kristály hamutartó, egy-két réz korlátgömb és rendezetlen maradt a büfében pár tízezer forintnyi fogyasztás is.

Egyelőre nem tudni, mi is történt valójában, de ha igaz, hogy a haza legjobbjai lopnak, akkor mit várhatunk a többi embertől, akik köztudottan nem tartoznak a fülkeforradalom élcsapatához.

Öröm az ürömben, hogy a nyomozóknak nem lesz nehéz dolguk, amikor a tettesek nyomába erednek. Rutin munkának tűnik felgöngyölíteni az ügyet, könnyű kis ujjgyakorlatnak. A meghívottak listája adott: Schmitték, Orbánék, Kövérék, Fidesz-közeli szimpatizánsok, a kormányzópárt szellemi holdudvara.

Ami a büfében megvalósult állítólagos ki nem fizetett fogyasztást illeti, az már más tészta. Láttunk már ilyet, legutóbb 2006-ban, amikor az MTV büféjét ostromló forradalmárok, élükön Wittner Máriával, az akkor még a Szabadság téren tanyázó köztévé büféjében felejtették el kifizetni az elfogyasztott Túró Rudikat.

Lehetetlen nem észrevenni a fejlődést: ami 2006-ban a Túró Rudi volt, az ma, 2012 elején kristály hamutartókban, réz korlátgömbökben és tízezer forintokra tehető kifizetetlen büfés számlákban ölt testet.

Lophatott volna többet is a fülkeforradalom élcsapata, de visszafogták magukat, fékezték a minden emberben meglévő szerzési vágyat.

Ne mi lopjuk a legtöbbet!

Így azután, minden ellenkező híresztelés dacára, megmaradtak a függönyök, és legjobb tudomásunk szerint a súgólyukat, de még a zenekari árkot sem vitte haza senki.

Ehhez képest már normális üzemmenetnek számít, hogy a köztévében a több tízezres – más mérések szerint százezres – tömeg helyett csupán néhány lézengőt mutattak a háttérben. Nem szándékosan, holmi politikai elfogultságtól vezérelve: szakmai hiba történt, csakúgy, mint amikor Lomnici urat takarták ki Tőkés háta mögül. Meg is magyarázták akkor a szakmai hibát, azt akarták, hogy Tőkés mondanivalója még jobban érvényesüljön.

A köztévé tudósításokban nem igazán jó, de magyarázatokban a világ élvonalába tartozik.

És hál’ istennek, most sem arról van szó, amire a legtöbben gondolnánk. Vagyis arra, hogy az adófizetők pénzén fenntartott televízió hazudik az adófizetőknek. Szó sincs ilyenről, egyszerű szakmai malőr történt: a stáb dugóba került, és mire a tüntetés helyszínére értek, már nem találtak a közelben helyet maguknak. Ezért aztán csak egy félreeső területen tudtak forgatni, olyan helyen, ahol épp nem volt senki.

Ésszerű és életszerű. Nem arról van szó, hogy a lakájmédia bagatellizálni kívánta volna az új alaptörvény és annak ünneplése ellen tüntetők számát és a tüntetés jelentőségét. Épp ellenkezőleg, mindent elkövettek, hogy a valósághoz hűen számoljanak be az eseményekről. Csak hát, lássuk be, nincs gyakorlatuk ebben, kezdők még az igazmondásban és a hiteles ábrázolásban, nem csoda, ha kellő rutin híján, ezúttal sem sikerült.

Idő kell, míg megtanulják.

Amikor a hatvanas évek közepén egy riporter megkérdezte a Beatles együttessel Amerikában turnézó John Lennont, hogyan jutottak el Amerikába, a zenész azt válaszolta: elindultak Angliából, aztán Grönlandnál balra fordultak.

Valahogy így kellett volna a derék köztévéseknek is: ha Grönlandnál jó irányba fordulnak, megtalálhatták volna az Operaházat.

Tisztelt Orbán-szülők!

Tájékoztatjuk önöket, hogy Viktor fiuk magatartásában az utóbbi időkben kedvezőtlen változás tapasztalható. Bár e negatív elmozdulásnak voltak előjelei, mi, ameddig lehetett, türelmesen bíztunk abban, hogy Viktor fiuk szép szóval, meggyőzéssel, ha úgy tetszik, érvekkel is jobb belátásra téríthető.

Ebbéli reményünkben azonban csalódnunk kellett: a fent nevezett Viktor nevű gyermekük magatartása nemhogy javult volna, de egyre inkább elhatalmasodtak a viselkedésében és személyiségében a laikus szem számára is jól látható zavarok.

Nevezett Viktor gyakran verekszik társaival, főleg a nála kisebbekkel, ráadásul, lop is tőlük. Ha nincs más lehetőség, akkor jobb híján a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaikat fújja meg, de volt rá eset, hogy a reményeiktől, hitüktől vagy éppen a jövőjüktől fosztotta meg őket.

Mindezekre már korábban is felhívtuk az Önök nagybecsű figyelmét – például a „Ne mi kapjuk a legtöbbet” projekt esetén – de akkori szavaink, amint azt sajnálattal tapasztaltuk, hatástalanok maradtak.

Azt sem hallgathatjuk el Önök előtt, hogy Viktor fiuk már-már szakmányban hazudik a társainak. Egymillió új munkahellyel, azonnali és radikális adócsökkentéssel, valamint, a nyugdíjak megvédésével tévesztette meg őket. Ráadásul a demokratikus viszonyok iránt sincs túlságosan nagy affinitása, sőt, azt kell mondanunk, hogy ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Nemcsak hogy lebontotta a demokratikus intézményrendszert, és megszüntette a jogbiztonságot, de sérteget és fenyeget mindenkit.

Bármennyire is fájó kedves Orbán-szülők, nem titkolhatjuk el Önök elől: társai, akik egykoron szerették, ma már utálják és félnek tőle.

Nem szívesen mondunk ilyet, már csak azért sem, mert tőlünk mindig is távol álltak a kemény és sarkos megfogalmazások, de nem rejthetjük véka alá: Viktor fiuk mára elviselhetetlenné és kibírhatatlanná vált. Egyre többen panaszkodnak rá, ám úgy tűnik, egyelőre mindhiába: esetében mind a baráti, mind pedig a hivatalos intelmek, falra hányt borsónak bizonyulnak: ha önmérsékletre, és a demokratikus normák betartására intik, ő csak a vállát vonogatja, a demokráciáért aggódó embereknek és nemzetközi szervezeteknek pökhendi és arrogáns válaszokat ad. Nem ismer sem istent, sem embert, ha úgy látja jónak, nekimegy mindenkinek, minek következtében az ország, amelynek az élén áll, ma már kirekesztett, lesajnált és megvetett páriává vált Európában és szerte a világban.

Pszichológusunk meglátása szerint Viktor fiuk nem egyszerűen krónikus hazudozó, de a társai amnéziájára építő politikai szélhámos is egyben: a véleményét gyakran, látszólag minden értelmes ok nélkül változtatja. Ma ezt mondja, holnap meg azt, attól függően, hogy pillanatnyi érdekei alapján mit tart jónak. És meg kell mondanunk, az is aggodalomra ad okot, hogy másképp beszél külföldön, és megint másképp idehaza. (Csupán miheztartás végett jelezzük: ezt a normális emberi kapcsolatokon alapuló társadalmakban - gyk.: demokráciákban – kettős beszédnek nevezik.)

Kötelességünk jelezni, hogy Viktor fiuk személyiségében beálló zavarok, a tevékenységében gyakorta fellelhető uszítás, valamint az ezzel rokon gyűlöletkeltés már közösségünk normális működését veszélyeztetik. Ezért kérjük Önöket, főként nevezett személy édesapját, hogy kemény kézzel, akár a Viktor gyerekkorában alkalmazott – igaz, általunk nem díjazott -, atyai pofonokban és eltángálásban megtestesülő szigorral lépjenek fel vele szemben.

Tisztelettel Magyarország (az egykori és leendő Magyar Köztársaság) polgárai.

Kedves Harmadik Köztársaság!

Búcsúzunk Tőled.

Nézzük a képeket, egykedvű emberek cserélik a táblákat, múlik a Magyar Köztársaság, helyére a Magyarország felirat kerül. Parancsra teszik a dolgukat, nem tehetnek róla - ha nem ők, megteszi más.

Amikor ezeket a sorokat írom, már csak néhány órád van hátra, kedves Harmadik Köztársaság. Ezekben a nehéz, utolsó órákban is tudnod kell, hogy szerettünk, és fontos voltál nekünk.

Jó volt veled.

Jó volt veled, akkor is, ha nem volt mindig, minden szép. Jó volt veled, mert akartuk, hogy jó legyen. Vártunk rád nagyon, sok hajnalon és nappalon, házibulikban átbeszélt, világot megváltó éjszakán.

Elképzeltük, hogy milyen lehetsz, és minden úgy lett, ahogyan az a szerelmekkel is lenni szokott: a vágyakozás gyakran szebb, mint a beteljesülés.

De azért az utóbbi is nagyon jó.

Tudjuk, Te sem voltál tökéletes. Nem voltál makulátlan, nem teljesítetted az összes vágyainkat. Távolról sem voltál olyan tiszta, mint amilyenről álmodtunk. Zavaros vizek, eszmék és emberek, kétkezi futóbolondok kísértek utadon: karrieristák és köpönyegforgatók, álságosok és ájtatosok.

És, be kell vallanunk, most, hogy már mindennek vége, az is csalódás volt, hogy a szabadsággal együtt nem hoztad el nekünk a jólétet is.

De azért jó volt veled. Nem csak azért, mert egy dakota mondás szerint a legrosszabb demokrácia is jobb, mint a legjobb diktatúra.

Éltünk mi már jó diktatúrában. A legvidámabb barakkban, ahol mindent szabad volt, ami nem volt tilos.

Vártunk rád, és Te eljöttél.

Jó volt veled. Kicsit olyan voltál számunkra, mint a szex. Ami, ugyancsak egy régi dakota mondást idézve, ha jó, akkor nagyon jó, de amikor nem jó, egy kicsit akkor is jó.

Most búcsúzunk tőled Harmadik Magyar Köztársaság. Sírva, könnyezve, de nem örökre. Éjfélkor, e sötét 2011-es esztendő utolsó perceiben Rád fogunk koccintani: a mielőbbi találkozásra.

A hamarosan megszülető Negyedik Köztársaság, mint minden újszülött, szép lesz és bűntelen. Okos és bölcs. És, reményeink szerint, hosszabb életű, mint amilyen Te voltál.

Igen, lesz még egyszer Köztársaság.

Mert mondhatnak bármit a hithű dakoták, ettől a magyar közmondás még nem változik: három a magyar igazság, és egy a ráadás.

Ez a cikk is retro – 2010. február 19-én jelent meg a Nolblogon. Így láttam akkor a Kétharmados Magyarország formájában leselkedő veszélyt. Mások másként látták – döntse el mindenki, kinek volt igaza.

Hajrá kétharmad!

Mostanában egyre többen beszélnek arról, jó-e nekünk, ha a Fidesz kétharmados többséggel nyer az áprilisi választásokon. Sőt, nem csupán hallani erről, de igen meglepő vélemények is elhangzanak ezzel kapcsolatban.

Igen visszafogottan fogalmazva, azt kell mondanunk: hangsúlyeltolódás érezhető. Míg néhány hónappal ezelőtt, sokan még, mint a demokráciára végzetes veszélyt jelentő jelenségről beszéltek Orbánék túlhatalmáról, addig mára mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy nem lenne abban semmi ördögtől való, ha a Fidesz kétharmadnál is többel nyerne a közelgő választásokon.

Nem elfogult Fidesz-fanok állítják ezt újabban, hanem olyanoktól is hallani hasonlót, akik egyébként távolról sem nevezhetők Orbánék híveinek. Még csak nem is a hatalomváltás előtt szokásos sorakozóról, igazodásról van szó, azaz, nem egyszerűen arról, hogy sokan, mindenféle meggondolásból átálltak volna.

Akikről beszélek, komoly emberek és komolyan gondolják. Olyanokról van szó, akik még jól emlékeznek arra, mi történt 1998 és 2002 között. Nem felejtették el, a háromhetente ülésező parlamentet, azt, hogy nem készült jegyzőkönyv és hangfelvétel a kormányülésekről. Nem felejtették el a kisgazdáktól gyalázatos körülmények között kizsarolt kétéves költségvetést, nem felejtették el Orbán miniszterelnökként tett, azóta klasszikus kijelentését, miszerint a parlament ellenzék nélkül is működik.

Olyanok barátkoznak most a kétharmados Fidesz-győzelem gondolatával, akiknek politikai és emberi ízlésük ellen való Kaya Ibrahim, Joszip Tot, akiknek volt gyerekszobájuk, és neveltetésük révén undort éreznek a „Ne mi kapjuk a legtöbbet” és a „Oszt jó napot” jellegű mondatoktól.

Ismert politológus, valamint bájos és okos esztéta hölgy fejtegeti mostanában minden lehetséges fórumon azt, amit egyébként én tavaly év végén hallottam először egy, Orbánékkal ma sem szimpatizáló barátomtól: hogy nem is lenne olyan nagy baj, ha a Fidesz nagy fölénnyel nyerne. Mert akkor, végre, a magyar demokrácia történetében először, lenne egy párt, amely a kompromisszumkötés kényszere nélkül megvalósíthatná az elképzeléseit. Lenne egy kormányzó erő, amelynek nem kell erős ellenzékkel hadakoznia, és a demokrácia beépített fékjei is visszafogottan, vagy éppenséggel sehogyan sem működnének.

Itt tartunk most, 2010 elején, alig néhány héttel a választások előtt. Elfáradtunk, pontosabban, belefáradtunk az erőszakos, hatalomvágyó Vezérrel való vitákba.

Orbánt ma sem szeretik többen, mint korábban - csak mintha az őt nem kedvelők is kezdenének szokni a gondolathoz. Hogy nem lehet másképp, mert így kell lennie. És különben is, most már mindegy. Elegünk lett a megosztott országból, hogy már egy újságot sem lehet nyugodtan elővenni a villamoson, mert biztosak lehetünk benne, hogy utastársaink fele rosszallóan néz majd ránk.

Ha nem is érthető, de mindenképpen magyarázható, ha most sokan úgy gondolják: jó, hát ha annyira akarja, legyen meg neki az öröme.

Annak idején, amikor gyerekkoromban a Klauzál téren fociztunk, volt egy fiú, aki rendre nem tartotta be a szabályokat. Ha úgy gondolta kézzel fogta meg a labdát, máskor meg, amikor ahhoz volt kedve, belerúgott valakibe. És gólt kiáltott, amikor nem volt gól, oldalhálót, amikor a vak is látta, hogy a kapuban a labda.

Persze, hogy nem tetszett a többieknek ez a stílus, ám, ahelyett, hogy amíg még lehetett, helyre tettük volna, idővel egyre többen gondolták úgy, hogy jobb ráhagyni mindent: ha állandóan vitatkozunk, nem tudunk játszani.

Valami ilyesmi készülődik most is. Sejtésünk persze van arról, hogy mit akar a Vezénylő Tábornok – leginkább a hatalmat akarja -, de a konkrét terveiről hivatalosan nem tudhatunk. Még nem avatott be bennünket a Nagy Titokba – abba, hogy mitől lesz több munkahely, orvos, nővér, tanár, magasabb fizetés és alacsonyabb adó. Kevesebből több, a semmiből valami.

Elegünk van a vitákból, belefáradtunk a megosztottságba, a veszekedésekbe.

Keresünk magunk fölé egy igazságos királyt, egy jó, értünk dolgozó diktátort. Mert jó diktátorok és igazságos királyok nemcsak a mesében vannak - ha az uralkodót jó kedvében találjuk, biztosak lehetünk benne, hogy nem akar rosszat nekünk. Meg is szerethetjük, ha úgy adódik - akkor is, amikor az már nem lesz kötelező.

Annak idején Kádár János művelt ugyan csúnya dolgokat – különösen kezdetben – de aztán később, amikor már megtehette, megjavult. Aki nem volt ellenünk, az velünk volt, mi lettünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, a mi királyunk jobb volt hozzánk, mint a szomszédos országok uralkodói a népeikhez. (Az meg különösen emberi volt, amikor Kádár király időnként elballagott kedvenc sakkszövetségébe, ahol partizott néhányat valamelyik véletlenül éppen ott időző nemzetközi nagymesterrel. Az eredmény mindig remi lett).

Ez lenne most az ára a társadalom békéjének? Nincs más alternatíva, csak az, hogy engedelmeskedni kell egy öntörvényű, hatalomvágyó vezér akaratának?

Kádár népének Orbán kell?

Legyen meg az ő akarata?

Hajrá Magyarország, hajrá kétharmad?

Ezt a cikket 2006. október 5-én írtam, az azóta megszűnt Budapesti Lapban jelent meg. Ha valaki most, 2011 végén úgy gondolja, hogy amit akkor leírtam, az ma is tanulságos, akkor nem benne, hanem bennem van a hiba.

A férfi, aki a jó nevű, szebb napokat is látott kávéházban ült, alacsony volt. Újabban köpcös is egy kicsit, de látszott rajta, hogy valamikor aktívan sportolt. Futballista lehetett, vagy legalábbis, az szeretett volna lenni. Az biztos, hogy küzdő típus, akinek lételeme a harc. Az az ő igazi terepe, a csatatér: az utolsó csepp vérig, bármi áron. Ha körülötte béke, és nyugalom van, az őt kihozza a sodrából, ideges lesz, ingerült, a környezetével türelmetlen.

És amikor türelmetlen, akkor mindenkinek annak kell lennie. Némi feszültség látszott az arcán. Befalt már mindent, amit ebben a kávézóban enni lehetett: kis minyonokat, elegáns tortaszeleteket, pitéket, krémeseket, édes és sós süteményeket.

Sokat evett, de nem eleget. Már miniszterelnökként is dolgozott, talán ez volt számára a legfinomabb falat: ez volt az, amivel soha nem tudna betelni...

Hátradőlt a székén, látszólag pihent. Néhány méterre tőle a pincérek halkan dolgoztak. A számlát kéne kérni, futott át a férfi agyán a gondolat, de valahogy egyik alkalmazottal sem sikerült a szemkontaktus. Persze, szólhatnék is valamelyiküknek, de nem sietek. Időm van, várok még valamennyit.

Jó volt így ülni. Odakint bágyadtan sütött az őszi nap, az ablakon át behallatszottak a távoli téren szónoklók beszédei. Monnyon le! - ezt követelte mindegyik.

A férfi elmosolyodott: forradalmárnak képzelik magukat. Pedig ebben az országban csak egyetlen forradalmár van: szerénységem.

Gyerekkora jutott az eszébe. Nehéz gyerekkora volt, bár most gyakran visszasírja. Az apja művezető volt a bányában és párttitkár. Egy könyv szerint időnként eltángálta a fiát, de ezt nem lehetett bizonyítani. Ma már nem tángál el senkit, legutóbb, vagy hat évvel ezelőtt egy fotóriporter gépét törte össze, amiért az a bányáját akarta fényképezni. Merthogy ma már nem párttitkára a bányának a papa, hanem a tulajdonosa.

- Pincér, kérném a számlát – mondta a bányatulajdonos fia, egyben a tokaji szőlőtermelő férje.

A pincér felkapta a fejét - az egyik asztalon éppen egy újra cserélte a francia hagymalevessel leöntött Árpádsávos terítőt.

- Egy kicsit várni kell uram – mondta a pincér. – Hosszú lesz a lista. Sokat tetszett fogyasztani.

- Tényleg sokat fogyasztottam, gondolta a férfi. Sokat, de nem eleget.

Kezdődött a székházzal. Amikor eladták az államtól ingyenesen kapott egykori Tisztikaszinót. Az lehetett az előétel. Nagy balhé volt belőle, többen ott is hagyták emiatt a pártot.

Én még sohasem hazudtam, jutott eszébe a mostanában gyakran idézett mondata. Megint elmosolyodott. Mindig mosolygott, ha tudta, hogy nem mond igazat. És nemcsak mosolygott zavarában, hanem egy papírra vonalakat húzott. Lehet, hogy rajzolt, írt, vagy összevissza firkált. Még senki sem látta, hogy zavarában milyen ábrákat vet a papírra. Pedig biztosan tanulságos lenne. Pszichiáterek, valamint a lélek egyéb ismerői vaskos és értékes tanulmányokat tudnának összeállítani az ő ideges firkálásaiból.

Jött a pincér, még a számla nélkül.

- Bocsánat uram – mentegetőzött. - Egy kicsit várni kell, hosszabb lett a fogyasztás, mint amire számítottunk.

A férfi megértően biccentett a fejével. Tényleg sokat fogyasztott. Ott volt például a megfigyelési ügy. Amikor, frissen megválasztott miniszterelnökként azt mondta a Parlamentben, hogy az előző kormány közpénzen, titkosszolgálati eszközökkel megfigyelte őt és párttársait. Amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. Bíróság is kimondta, hogy hazudott. De arra jó volt, vagy legalábbis annak látszott, hogy elterelje a figyelmet a Fidesz-közeli fantomcégek eladásáról.

Kinézett az ablakon. Lassan, ráérősen céltalanul hulltak alá a levelek. Valahol, távol az Országház körvonalai látszottak. Szép ez az épület, kár, hogy sohasem tudta megszeretni. Nem is nagyon járt be, ha csak tehette, inkább máshol időzött.

Megint eszébe jutott egy mondat. Mennyi jó mondata volt az elmúlt 16 évben! Itt van például egy valódi csemege: a Parlament ellenzék nélkül is működik. Ezt is ő mondta, még akkor, amikor ő volta miniszterelnök.

Most nem ő az. Egy valamikori KISZ-es figura ül a helyén, aki áprilisban őt a porig alázta egy tévévitán. Ösztönösen megrándult a szája, a kezében lévő ceruzával idegesen rajzolni kezdett az asztalterítőre. Senki sem tudja, mit rajzolt. Kicsi tankot? Akasztófát?  Sárazsadányi szőlőket? Állítólag már az óvodában is Vezénylő Tábornoknak hívták a társai. Ha belépett az ebédlőbe, a többiek felállva üdvözölték. Az óvó néniknek meg úgy köszönt reggel: oszt jó napot!

Ha ma lennék kisfiú, legföljebb agronómus lehetnék, vagy traktoros. Ezen eltűnődött egy kicsit, különösen a traktorosság tűnt tetszetősnek. Traktorral a Kossuth térre! – majdnem akkora élmény, mint amikor Bostonban, az állami pénzen, 32 millió forintért bérelt különrepülőn átvette azt az egyetemi kitüntetést.

Na, végre itt van az a tetű pincér. Mi tartott ilyen sokáig? Te jó ég, ez nem számla, ez egy vaskos füzet. Sőt, nem is füzet az, hanem könyv.

- Itt van uram a számla!- tette le elé a pincér. – Nem kell azonnal fizetni. Van rá 72 órája.

Diszkréten hátrébb lépett, a szomszédos asztalt kezdte törölgetni. Megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lenne. Nem akart zavarni, tudta, van elég baja a vendégnek nélküle is.

A középkorú férfi olvasni kezdte a hosszú listát. Először csak kisebb tételek jöttek. Hosszú Bájtok Éjszakája, Torgyán, Szabadi, Pepó doktor, Országjáró, Ezüsthajó. Tovább vizsgálta a tételeket, semmi különös.

A szerver feltörésénél megállt. Mintha csak tegnap lett volna, merengett néhány másodpercig. A Magyar Vizslára is emlékezett, meg hogy egy ideig több mint 100 millióval tartoztak a Magyar Postának.

Hopp, van itt valami! Mi ez az 1 milliárd forintos tétel? Rendőrség, 2006, szeptember. Na, ez már érdekes, nézzük csak! 460 millió forint a rendőrök túlóra pénze, a többi a felszerelés, vízágyú, könnygáz, kordonok. És az új, ütésálló pajzsok, sípcsontvédők, hogy a kővel dobálózó, autókat felgyújtó lánglelkű szabadságharcosok ne tudjanak kárt tenni a közrend védelmére odavezényelt egyenruhásokban.

Megint összevonta a szemöldökét. Nem is tudtam, hogy ilyen sokba kerül a könnygáz, gondolta. Ismerek valakit, az olcsóbban is szerzett volna.

Újabb tétel, 300 millió: a Magyar Televízió székháza. Ott sem voltam, gondolta magában. Békésen aludtam otthon, a lányom szólt éjjel fél 2-kor, hogy a forradalmárok kifosztották a tévé büféjét.

Lehajtotta a fejét, szomorú volt. Tudta ő, hogy sokba van ennek az országnak, de hogy ennyire drága, azt álmában sem gondolta volna.

Te jó ég, itt a végén van egy kipontozott összeg!

- Pincér, miért nincs ideírva, hogy mennyibe kerül?

A főúr abbahagyta a sertepertét, szolgálatkészen odalépett a vendéghez.

- A társadalmi béke megzavarása – mondta. – Félelemkeltés, uszítás, gyűlölet felszítása. Ez egy új tétel uram, korábban sosem volt ilyen, még csak most árazzuk.

A férfi, aki valaha híres futballista szeretett volna lenni, de csak a miniszterelnökségig vitte, összezárta a vaskos számlatömböt.

- És hogy fogom ezt én mind kifizetni? –kérdezte.

- Ne aggódjon a kedves vendég! – válaszolt a pincér. – Mondtam már, Önnek, hogy kap 72 órát.

Fiatal nő, kisvállalkozó, naná, számla nélkül. El van keseredve, mondja, hogy miért. Van néhány milliója a bankban, és most nem tudja, hogy hova vigye. Azt mondja, fél, hogy ezek erre a pénzre is ráteszik a kezüket. Ezeknek, semmi sem szent, már a bankban sincs biztonságban az ember pénze, teszi hozzá.

Kérdezném tőle, hogy kik azok az ezek, akiktől a pénzét félti, de inkább hallgatok. Régről ismerjük egymást, tudom, világéletében a Fideszre szavazott, ha most vasárnap lennének a választások, ma is így tenne. De a pénzét azért félti. Nem kérdezek semmit, tudom, ő is tudja. Csak magamban morgok egy kicsit: te is rájuk szavaztál, vazze!

Rájuk szavazott, de most tőlem várná a választ. A párnacihát mégsem ajánlhatom, ha külföldi bankot javasolnék,  hazafiatlan lennék.

Valamiért nem áll össze benne, hogy ezek azok. Vagyis az övéi. Merthogy a politika, a gazdaság nem magától csinálódik, hanem valakik csinálják, alakítják, miattuk van az, ami. Nem magától lett bóvli az ország, sokak „munkáj”a van benne.

Még aznap a Facebookon. Fiatal és nő, szintén régi ismerős. Fidesz-fan, hitében megingathatatlan, véleményéből mozdíthatatlan. Hitt bennük, mint állat. Panaszkodik országnak-világnak. Mi lesz majd, hogy fizetni kell a bölcsődéért. Ki volt az a marha, aki ezt kitalálta? Látott-e már gyereket közelről, élt-e már bérből és fizetésből?

Lájkolnám a bejegyzést, írnám az üzenőfalára, hogy te akartad, te szavaztál rájuk vazze, hiába óvtalak, és intettelek. Edd meg, amit főztél, aranyanyám, most láthatod, mi lett abból, hogy az eszed helyett a szívedre hallgattál.

Pontosabban, az indulataidra.

Persze, nem írok neki semmit, tudja ő ezt nélkülem is.

Mint ahogyan azokat az orvosokat sem bántanám, akik egy társaságban azon keseregnek, hogy ezek az agyatlan barmok (megfogalmazás tőlük) az is szétverik az egészségügyben, ami nemrég még működött. Kérdezné a bennem lévő kisördög, kik azok az agyatlan barmok, akik szétverik, de tudom, csak vita lenne belőle, veszekedés. Mert azt már látják, hogy nagy a baj, és egyre nagyobb lesz. Kapkodás, rögtönzés minden szinten. De még valamiért nem állt össze bennük, hogy a sajátjaiknak köszönhetik azt, ami most, mindenki mással együtt, nekik is rossz.

Szorong a pedagógus-ismerős, hogy most majd mi lesz az iskolákkal. Meg persze főleg velük, tanárokkal. Az életpályamodell, ami be lett ígérve, arról már egy ideje tudják, hogy kamu. Pénz nincs rá, szándék csak szavakban, utcára kerülnek sokan, ha nem történik valami. A gyerekekről, akiket tanítaniuk kéne, nem is szólva. Velük mi lesz?

Te is rájuk szavaztál, vazze! Emlékszel, mekkorákat vitatkoztunk? De te hittél a fenékig tejfel elméletében, abban, hogy kolbászból lesz a kerítés, és csak akarni kell, hogy eljöjjön a Kánaán.

Rájuk szavaztál, vazze! Mondanám, de tudom, fölösleges. Tudja már ő is, nem hülye.

Kérdés helyett inkább hallgatok. Jó érzésű, tisztességes embereket bántanék meg a hitükben. Barátaimat, ismerőseimet. Nem a vallásos hitükben, hanem abban, hogy egy pártért, s különösen annak örök és megbonthatatlan vezéréért rajongtak.

Tudják, látják, mondják is, hogy ezek, az övéik elkúrták az országot, de mondani még nem merik.

Félnek. Tartanak attól, hogy szembesülniük kell önmagukkal, és rá kell ébredniük, hogy akikben vakon bíztak, csúnyán rászedték őket. Kihasználták a hiszékenységüket, visszaéltek a jóindulatukkal, ráadásul nem is különösebben ügyes furfanggal, hanem azért, mert könnyen hagyták becsapni magukat.

Jó éjszakát gyerekek, jó éjszakát Magyarország!

Könnyű álmot nem ígérhetek: nehéz lesz az ébredés.

Ami most van, az mindannyiunk szégyene. Valamilyen szinten mind tehetünk arról, hogy idáig jutott az ország. Hogy jogaitól, javaitól és jövőjétől megfosztott hely lett a haza.

A szégyen közös, ám a felelősség nem egyforma.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Lomnicit, Oszkót, Barroso-levelet, bármit, amiről azt hiszik, hogy még jó lehet valamire.

Bűnösök azok is, akik hittek a fülkeforradalomban. Hittek az egymillió új munkahelyben, a beinduló gazdaságban, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Hittek benne lojalitásból, vagy azért, mert tényleg hinni akartak.

Sokan egyszerűen csak butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De erre sincs mentség, legföljebb magyarázat. Nem tudni valami tudhatót, nem tájékozódni, nem gondolkodni – nem bűn, hanem több annál: hiba.

Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem eléggé, nem elégszer, nem a kellő hangerővel. És nem győződtek meg arról, hogy a hangjuk eljut-e mindenkihez. Azokhoz is, akiknek nem kenyerük a szó.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ilyet nem lehet megcsinálni. Mert most más időket élünk, mint a múlt század harmincas-negyvenes éveiben.

Akkor is azt hitték, akikkel akkor is megcsinálták.

A világra nem lehet számítani. Európa a túlélésért küzd, Amerikában választások lesznek – csak keveseket érdekel, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám (mindenre) elszánt csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam megzakkant ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Röghöz köti őket, ha ahhoz van kedve, agyon adóztatja, ha erre van szüksége. Lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi agyunk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.

„Gondolkodnak helyetted, /milyen jó, hogy vezetnek, /a fejétől bűzlik a nép.” Ezt énekelte a Neoprimitív együttes 1981-ben, és most nagyon nem jó arra gondolni, hogy a harminc éve született szöveg aktuálisabb, mint akkor volt.

Az ország nagy része még mindig nem tudja, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte, esélye sincs tisztességes, pártatlan bírósághoz.

Élethez, levegőhöz.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: úri huncutság.

A felelősségünk nem egyforma, ám a szégyenünk közös.

Mi kérünk elnézést. Európától, a világtól, magunktól.

Orbán után is van élet.

Sokak szerint, csak utána kezdődik. Nem kell ehhez ellenzékinek lenni, a nagyobb kormánypártban is egyre többen látják, hogy Orbánnal nem mehet tovább. Vállalhatatlanná vált a miniszterelnök, sorry, Viktor, mondják, a te időd lejárt.

Nem valamiféle megvilágosodás ez, szembenézés a múlttal, bűnhődés, hanem józan pragmatizmus.

Orbán ma már szalonképtelen. Európában, a világban, mindenütt. Magyarországon is az – sokan látják, de még nem elegen.

Európában azonban már jó ideje idegen test. Vele már Magyarország nem tud semmit sem elérni, vele már nem lehet megbecsülést, dicsőséget szerezni. De még tőkét, befektetést is csak nagyon nehezen. És egyre drágábban – a piacok beárazták Orbánt.

Orbánnak ezért mennie kell. Nem ellenzéki álmodozás ez már, hanem realitás. Tudják ezt a Fideszben is, és már készülődnek. A Kedves Vezetőt nem az ellenoldal, hanem az övéi fogják letaszítani a trónról. Ha majd egy nap tőrt találnak a szívében, tudható lesz, hogy az ő soraikból lépett elő Brutus, az Orbán-közeliek között kell keresni a tettest. Azok között, akiknek fontos, hogy a Fidesz hatalmon maradhasson.

Orbánnal ez már nem megy. Szalonképtelen, falusi Elvis Presley. Az európai asztalnál beleböfög a levesbe, fogdossa a felszolgálólányok fenekét, és beletörli száját a terítőbe. Kanalat nem használ, a késsel csikorog a tányéron, a villát ellopja.

Ifjútörökök, akik a vezér helyére léptek volna, mindig is voltak a Fideszben. Idáig minden ilyen próbálkozást elfojtott a Kedves Vezető, a megbuktatására tett kísérletek nem sikerültek. Nem semmisítette meg az ellene vétkezőket, szem előtt hagyta őket, hogy lássa, mit csinálnak. Kósa polgármester és alelnök, Rogán polgármester és gazdasági tótumfaktum, Lázár jelenleg frakcióvezető, lehet, holnapra miniszter lesz.

Pokorni már nem is hajt, belefáradt a hiábavalóságokba - ő már Hoffmann Rózsa skalpjával is beéri. Az alapító – lapító? – atyák közül Áder és Szájer a külső körön vannak, onnan nehéz beljebb kerülni. Kövér még Orbánnál is népszerűtlenebb, ha nem figyel, könnyen a Jobbikban találja magát. (Lélekben már régen ott van).

Varga Mihály ideje jön. Régi motoros, csöndes, halk szavú, szakember. Látszólag a háttérben van, ám úgy hírlik, ő a várományos. A kisebbik rosszat látják benne, még azok közül is sokan elfogadnák, akik nem kedvelik a Kedves Vezető pártját.

Látszólag persze nincs sehol, sőt, volt idő, amikor úgy tűnt, még a föld színénél is mélyebbre zuhan. Amikor a svéd típusú nyugdíjrendszer bevezetését pedzegette egy interjúban, abba majdnem belebukott.

Látszólag.

Mert van olyan opció, hogy a front első vonalából csupán eggyel hátrébb rendelte a Vezénylő Tábornok. Hogy még véletlenül se kaphasson sebet, súlyosat semmiképp. Mert rá még szükség lesz, szükség lehet.

Szükség van. A szó minden értelmében: szükségben nem szűkölködünk.

Orbán meg amúgy sem akart mindig miniszterelnök lenni. Jó lesz neki odafent a Sándor Palotában, szebb a kilátás, szélesebb a horizont.

Schmitt Pál pedig érdemei elismerése mellett.

Megrendült egészségi állapota miatt.

Más fontos beosztásba.

Tárogatózhat majd kedvére, zongorázhat a gyerekeknek napestig, ápolhatja az anyanyelvet ezerrel.

Orbánnak mennie kell.

Felkészül: Varga Mihály.

Van egy gyűlölt honfitársunk, úgy hívják, hogy Azelmúltnyolcév. Különös vezetékneve dakota származást sejtet, s valljuk be, van is benne valami: a kormányhoz közeli politikusok, és a hatalomhoz hű média aggatták rá ezt furcsán hangzó elnevezést. Azelmúltnyolcév keresztnevekben sem szenved hiányt, számosan vannak neki azok is: Hibái, Bűnei, Rombolásai, Elkúrásai.

Orbán Viktor jegyzetei, bennük áthúzva Azelmúltnyolcévről

el nem mondott mondatok

Ez a honfitársunk tehet mindenről, ő minden bajok forrása, ha nem lett volna, ma minden másképpen lenne. Karba tett kézzel, külső szemlélőként néznénk a világ válságát, újsághír lenne számunkra az eurozóna összes nehézsége. Ezt maga a miniszterelnök mondta a parlamentben, el kell hát hinnünk, és nem csak azért, mert ő még soha sem hazudott, hanem azért is, mert a kormánypárti képviselők nagy tapssal fogadták a bejelentést. Márpedig ők nem úgy kerültek a parlamentbe, mint a többi képviselők, akik nyilván csak véletlenségből estek be a padsorok közé. A kormánypárti frakció tagjait a zemberek küldték a parlamentbe, hogy - ellentétben az miniszterelnököt most hátba támadó ellenzékkel -, megvalósítsák a magyarság ezeréves álmát.

Ma Azelmúltnyolcév az első számú közellenség. Nélküle most nem érintene bennünket Európa és a Nyugat hanyatlása, és minden úgy lenne, mint régen, a szocializmus dicsőséges esztendeiben, amikor a határainkon megállítottuk az inflációt, megtorpantattuk a válságot, és a hivatalos jelentések szerint még az influenzajárvány is visszahőkölt. (Bár azért időnként kijátszotta a határőrök éberségét.)

Nem lehet jó most Azelmúltnyolcév helyében lenni. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy ő tehet mindenről, sorra lepleződnek le a gazemberségei. Öröm az ürömben, és ez a magyar nép történelmi szerencséje, hogy olyan kormánya van, mint amilyet választott magának. Szabadságharcos, szuverén és fülkeforradalmár, amely nem ortodox módon ugyan, de helyreállítja Azelmúltnyolcév pusztításait.

Akár akarjuk, akár nem, de leginkább bármi áron.

Ezért kellett az elmúlt másfél évben többször is bedönteni a forintot, lenyúlni a magánnyugdíjpénztári vagyont, ezért volt szükség a visszamenőlegesen hozott intézkedésekre, amelyek bizonytalan jogi környezetet teremtettek, és ily módon a befektetőket és a tőkét menekülésre késztették. (Jelentkezzen, aki az utóbbi másfél évben befektetni vágyó külföldi pénzembert látott hazánkban!)

Azelmúltnyolcév miatt volt szükség Európa legszégyenletesebb médiatörvényére, a közmédiában hithű janicsárok és közkatonák kinevezésére. Ezért kellett a köztévé adósságait és járulékait elengedni, akár azon az áron is, hogy másoknak, akik nem köztévé, hanem, teszem azt, magánemberek, több adót fizetni. Ezért volt szükséges az Alkotmánybíróság jogköreit csorbítani, Fidesz-közeli, a regnáló hatalomhoz lojális legfőbb ügyészt kinevezni, most pedig, legutóbb, az Orbán-család bizalmasát, a miniszterelnök feleségének kollégiumi szobatársát a bírói testület élére kinevezni.

Valljuk be töredelmesen, hogy Azelmúltnyolcév miatt volt kénytelen tizenkét fideszes megyei elnök közpénzen az Azori-szigetekre utazni, hogy az amúgy nem létező páneurópai romastratégiát tanulmányozza. Többen közülük a feleségüket is magukkal vitték, de nem azért, mert halmozni kívánták volna az élvezeteket. Ellenkezőleg, a piszkos tizenkettő egyike nyilatkozta, hogy még mindig jobb, mintha a titkárnőjüket vitték volna magukkal. Amivel, ha akarnánk, sem tudnánk vitatkozni: a napnál is világosabb, hogy mindez nem csupán áldozatvállalás volt a részükről, de a Fidesz családcentrikus jellegének a demonstrálása is egyben.

Három gyerek, négy kerék, egy utazás.

A napnál is világosabb, hogy Azelmúltnyolcév miatt rossz minden. És nem azért, amint azt egyre többen kapizsgálják: hogy az elhibázott gazdaságpolitika, a nemzetközi szervezetek elleni értelmetlen és szükségtelen izmozás, és a kormányzati szintre emelt impotencia miatt kellenek az egyre inkább koncepciós jelleget öltő kirakatperek.

Nem mintha összefüggést mernék felfedezni az ötvenes évek és a mai magyarországi viszonyok között, csupán jelzem, hogy nemsokára, december 27-én ünnepelné 111. születésnapját egy zseniális kis-nagy ember, Királyhegyi Pál. Akinek a nevéhez fűződik az a legendás távirat, amelyet persze soha nem küldött el, de a nagyon is létező szocializmus idején barátainak, ismerőseinek széles körben terjesztett. A távirat címzettje Sztálin volt, a szövege pedig így hangzott: "A rendszer nem vált be stop Tessék abbahagyni stop Királyhegyi stop".

Éjjel, nappal, minden hullámhosszon.

Ha egy magántévé, vagy egy párt által pénzelt média hazudik, lelke rajta. Akik elhiszik, amit mond, akik szeretik, ha hülyének nézik őket, nézzék tovább, rendületlenül.

Akiknek nem tetszik, nem fogják nézni.

Ám az, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott média, a mi pénzünkért a mi képünkbe hazudik, normális országban elfogadhatatlan.

December 3-án előbb a Duna Híradóban, majd azt követően az M1 esti Híradójában is hamisítás történt. A nőügyeiről is elhíresült püspök, Tőkés László nyilatkozott a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok kapcsán, mögötte Lomnici Zoltán volt főbíró, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke beszélgetett valakivel. Ezt kellett volna látnunk a képernyőn, ám a nézők csak Tőkés Lászlóban gyönyörködhettek, a mögötte álló Lomnicit, amint az a bűnügyi tudósításokban szokás, kitakarták.

A turpisságra véletlenül derült fény, egy internetes portál fedezte fel a csalást, és kürtölte bele a virtuális világba. A közszolgálati média természetesen nem vett tudomást az esetről, akkor kezdtek el foglalkozni a történtekkel, amikor már nem volt esély arra, hogy el lehessen hallgatni.

Bocsánatkérést ígértek és teljes körű vizsgálatot. Előbbi meg is történt: elnézést kértek Lomnici Zoltántól, a - megfogalmazásuk szerint - súlyos szakmai hibáért. Egy nappal később már a vizsgálat eredményét is közzétették: hárman hibáztak, a vétkesek vezérigazgatói figyelmeztetésben részesültek.

Az 1971-ben készült politikai krími - Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek – elhíresült mondata jut az eszünkbe: A vizsgálat lezárult, felejtse el.

Nem felejtjük el. Sem ezt, sem a többit, amik már voltak, és azokat sem, amelyek még csak ezután lesznek.

Lomnici Zoltán elfogadta a bocsánatkérést, részéről az ügy lezárult. Magánügy mondhatnánk. Mi, választópolgárok, akiknek az adóforintjaiból működtetik a közmédiát, már nem lehetünk ennyire nagyvonalúak.

Nem szakmai hiba történt.

Szakmai hiba, ha nem indul el egy bejátszásra odakészített felvétel. Ha rosszul hallatszik a nyilatkozó hangja. Ha egy nevet rosszul írnak. Ha egy közszereplő titulusa helyett véletlenül más sarzsit írnak a képernyőre. Szakmai hiba, ha Orbán Viktort nem miniszterelnökként, hanem figyelmetlenségből államfőként emlegetik. Ha azt írják, hogy a piszkos tizenkettő, azaz a 12 Fideszes megyei elnök, nem az Azori-szigeteken, hanem a Fidzsi szigeteken tanulmányozta közpénzen az amúgy nem létező páneurópai romastratégiát.

Ezek szakmai hibák, mert figyelmetlenségből, vagy/és hozzá nem értésből adódnak. Ami december 3-án a két közszolgálati televízióban történt, az nem szakmai hiba, hanem hazugság, hamisítás, torzítás. Azt állítani, hogy alapos vizsgálat történt, pedig nem más, mint maszatolás, mellébeszélés.

Ha volt is vizsgálat – információk szerint nem volt – annak eredményét nem kötötték az orrunkra. Három ember hibázott, írta a hivatalos közlemény, súlyos szakmai hibát vétettek.

Ki volt ez a három ember? Alapból ez lenne az első, ami fontos lehet. Fontos, de nem a legfontosabb. Mert nyilvánvaló, hogy nem azok az igazi bűnösök, akikkel a piszkos munkát elvégeztették. Nem a szerkesztő, a riporter és a vágó tehet arról, ami ma a közmédiában történik. Hanem azok a főnökök – és az őket kinevező megbízóik - akik olyan légkört teremtetettek az általuk vezetett intézményekben, hogy normális üzemmenetté vált a hazudozás, a hírek elferdítése, elhallgatása.

Valószínűleg, soha nem derül ki, mi történt valójában. Hogy kinek az utasítására tüntették el Lomnicit, és főként, miért. Kinek állt útjában a volt főbíró, kinek volt valamiért nemkívánatos a személye.

Egyszer talán tényleg lesz valódi vizsgálat. Olyan, ami arra keresi a választ: kik a felelősek azért, hogy az állampolgárokat – nemcsak a Lomnici-ügyben – megfosztották a tisztességes tájékozódás lehetőségétől?

A hatalom nélküliek hatalmáról olvasok egy könyvet. Érdekes és fontos könyv, Civil bátorság a címe, rólunk, hétköznapi emberekről szól. Azokról, akik a mindennapokban hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy velünk mindent meg lehet csinálni. És ezért, mert ezt hisszük, tényleg meg is csinálnak velünk mindent.

Steve Crawshaw és John Jackson írták a könyvet, Václav Havel jegyzi az Előszót. Az egykori cseh ellenzéki vezető, későbbi köztársasági elnök ezt írja a könyv előszavában: „Ma a világban több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni. Ez a könyv azoknak adózik tisztelettel, akik tesznek azért, hogy igazságban éljenek, és tudják, ennek van hatása. Nem csak a jelenről és a múltról szól. Meggyőződésem, hogy a jövőről is.”

Az igazi érdem, hogy ezt a kiváló kötetet mi is olvashatjuk, a fordítóé, Igaz Kataliné, aki, miután angolul elolvasta, fontosnak találta, hogy magyarul is megjelenjen. Kiadót keresett és talált hozzá. (Nem volt könnyű, de ez másik történet.)

A civil bátorság ma minden másnál fontosabb. Békeidőkben ezt szerencsére nem tudjuk, és jó is, hogy olyankor nem kell tudnunk. De vannak helyzetek, amikor az ember kockáztatni kényszerül. Az ember ugyanis, kockáztató állat, bizonyos egyedei – nevezzük őket hétköznapi hősöknek – akkor is megtesznek bizonyos dolgokat, amikor tudják, hogy abból bajuk lehet. Életüket, egészségüket, szabadságukat kockáztatják. Máskor „csak” az állásukat, előmenetelüket, hivatali megítélésüket. Azt, hogy a fensőbbség nem tartja őket politikailag megbízhatónak.

80 történetet gyűjtöttek egybe szerzők a világ minden tájáról. Vannak köztük már-már mulatságos, a humor fegyverével harcoló esetek. Például, amikor a lengyelek Jaruzelski diktatúrája idején a közszolgálati híradó műsora alatt kitették a tévéiket az ablakaikba. Később a készülékeket babakocsiban sétáltatták, így demonstráltak a köztévé hazugságai ellen. Némiképp pikáns, ám hatásos a kenyai és a kolumbiai asszonyok szex-sztrájkja, akik testük megvonásával vették rá a hatalom férfijait, hogy hagyjanak fel az erőszakkal. És akadnak persze komorabb történetek is.

Minden diktatúra félelmetes és ijesztő. Nem önmagáért az, hanem azért, hogy az egyes ember hajlamos legyen azt gondolni: a diktátorok hatalma időben és térben végtelen. Hogy örökké tart, és soha sem lesz vége - aki ma uralkodik, az lesz a Vezér holnap is.

Épp ez az elnyomók legfőbb eszköze, ez kezükben a csodafegyver: hogy félelmet keltenek, hatalmukat hatalmasnak és megingathatatlannak mutatják. Ha sokáig és hangosan sulykolják a hazugságokat, az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy talán mégsem neki van igaza. Hogy egyedül van, vagy csak nagyon kevesek állnak mellette.

Pedig, sokan vagyunk, többen, mint gondolnánk. Sokan vagyunk, akik szeretjük a demokráciát, a szabad választást – legyen szó pártról, párról, felekezetről, iskoláról.

Mindenről, ami szép, és fontos az életben.

A szabadságot szerető, hatalom nélküli hatalmasoknak, azaz nekünk, valódi polgároknak szól a Civil bátorság című könyv. A könyvben szereplő nyolcvan történet azt üzeni, hogy ne féljünk a félelmet keltőktől: csak akkor félelmetesek, ha félünk tőlük.